Azokkal az emberekkel bánunk a legőszintébben (saját jellemünkből fakadóan), akik semmit sem tudnak nekünk segíteni. Ha már a legkisebb esélyét is látjuk annak, hogy egy ember valahol, valamikor, valamiben hasznunkra lehet, felvesszük a kedves, nyájas-bájos, kétszínű álarcot. Kivételt képeznek azok az emberek, akik mindig magukat adják. Einstein mondta: „A kukással is ugyanolyan tisztelettel beszélek, mint az egyetem igazgatójával.” Fel mered vállalni az igazi énedet mindenkivel szemben?

Sikert és boldogságot: