Néha olyan hétköznapi dolgok miatt érzünk bűntudatot, amelyek szinte nevetségesnek tűnhetnek, például, hogy nem töltünk annyi időt a szeretteinkkel, mint amennyit szeretnénk, vagy hogy megesszük a második gombóc fagyit is. Apróságok, de megkeserítik az életünket!
A bűntudat és a csalódottság, bármennyire is kicsi, előbb-utóbb saját magunk megvetéséhez vezet, aminek következményeként csökken az önbecsülésünk, s elindít bennünk egy olyan láncreakciót, aminek a végén jobb esetben a szorongás, rosszabb esetben pedig a depresszió áll.
Hiába mondogatják nekünk az életmód-tanácsadók, hogy szeressük önmagunkat, amikor mi nagyon jól tudjuk, hogy nem épp azt csináltuk, amit kellett volna. Gyengének érezzük magunkat, és gyakran azzal büntetjük (vagy vigasztaljuk?) magunkat, ami miatt eleve csalódottak voltunk. Megeszünk még egy tábla csokit, mert haragszunk magunkra, hogy megettük az elsőt (pedig nem kellett volna).
Mielőtt ilyen ügyesen megkeserítenénk a saját életünket, álljunk meg egy percre és gondolkodjunk el a következőn: mi okozza a csalódottságunkat? A válasz az esetek többségében az lesz, hogy egy elvárás, netán kötelezettség. Oké! Menjünk tovább: kinek az elvárásáról van szó? Saját elvárásunk? Egy barát vagy családtag elvárása? A főnök vagy a munkatársak elvárása? Társadalmi elvárás vagy kötelezettség? És most, hogy már ezt is tudjuk, kérdezzük meg magunktól: reális elvárás? Arra fogunk rájönni, hogy nem. Az elvárás túl magas! Nem csoda tehát, hogy bűntudatunk van, hiszen nem tudjuk teljesíteni – a léc túl magasra van helyezve.
A megoldás az, hogy csökkentsük az elvárások számát, illetve azok szintjét. Csak olyan elvárásoknak akarjunk megfelelni, amelyekkel tudunk azonosulni, amelyeket magunkénak érzünk és meg vagyunk győződve arról, hogy mi akarjuk és nem valaki más.
Például én tudom magamról, hogy annyira szeretem a csokit, hogy ha megkívánom, megeszem. Megtanultam elfogadni, hogy én szeretem a csokit és nem várom el magamtól, hogy lemondjak róla. Így már nem érzek bűntudatot, ha csokit eszek. Az az érdekes, hogy régebb megettem egy egész tábla csokit és utána bűntudatot éreztem, azt pedig el kellett nyomtassam még valami édességgel. Ma már egy pár cikk csoki is elég. Nem érzek csalódást, nem kell „vigasztaljam magam”.
Sikert és boldogságot: