Gondolkodtál már azon, hogy normális vagy-e? Én igen. Többször is. És mindig arra jöttem rá, hogy nem, nem vagyok normális.
Egyébként mi a normális? Ki mondja meg, hogy mi az és mi nem? S ha már itt tartunk, be kell látnunk, hogy azok az emberek forradalmasították a világunkat, akik kicsit sem voltak normálisak. Einstein, da Vinci – ők az átlagos ellentétének megtestesítői, zsenik voltak – tehát ők sem voltak normálisak. A normális ugyanis szerintem egyet jelent az átlagossal.
Nem azt akarom ebből kihozni, hogy én egy zseni lennék – ha-ha, dehogy! Ha én zseni vagyok, te is az vagy és mindenki más is az. Valójában igen, így gondolom, hogy minden ember egyedi és különleges, utánozhatatlan és csodálatos. Minden emberben ott van a potenciál arra, hogy egy zseni legyen.
Attól leszünk átlagosak (és normálisak), hogy be akarunk illeszkedni. A csordaszellem erősebb bennünk, mint a vágy, hogy megkeressük azt, amiben különlegesek lehetnénk. Nem akarunk kitűnni, mert félünk. Aki más, mint a többi, azt kiközösítik. Azt mondják rá, hogy „nem normális”.
Pedig épp ennek az ellenkezője igaz: ha mind egyformák lennénk, unalmas lenne az élet mindannyiunk számára. Kellenek az őrültek, a zsenik, a „nem normálisak”, mert ők teszik színessé a világunkat, ők alkotnak egetrengető dolgokat, ők hozzák a forradalmi újításokat, amire aztán idővel mindenki azt mondja: „normális”.
Ne nyomd el magadban a zsenit! Addig keress, amíg megtalálod azt, amiben igazán jó vagy!
Sikert és boldogságot: