Site icon C.S. Lazzar

Amikor folyton azon kattogsz, „mit fognak gondolni mások” – és hogyan szabadulj meg ettől a nyomasztó érzéstől

Amikor folyton azon kattogsz, „mit fognak gondolni mások” – és hogyan szabadulj meg ettől a nyomasztó érzéstől

Van az a pillanat, amikor megállsz a tükör előtt, ránézel az új zakódra vagy az Instagram-posztodra, és jön a szokásos szúró érzés: „De mit fognak ehhez szólni?” Mintha a világ egy bírósági tárgyalás lenne, ahol te vagy a vádlott – és a vád: „túl sok vagy”, „túl kevés vagy”, „egyáltalán… minek vagy?”

És ha megkérdeznéd magadtól, pontosan ki az a „mások”, akiknek a véleménye ennyire lebénít, meglepődnél. Mert gyakran nincs ott senki. Csak a saját fejedben ül egy láthatatlan zsűri, akik pontozzák minden lépésed, miközben valójában mindenki mást is a saját belső drámája köt le.

A „mások” nevű fantomcsapat

Képzeld el, hogy aggódsz, mit gondolnak majd a rokonok, ha elhagyod a multis állásod, vagy hogy egy régi ismerős mit szól, ha újrakezded a randizást 40 felett. Aztán próbáld meg pontosan megnevezni ezeket az embereket. Kik ők? Miért lenne fontos az ő véleményük?

Legtöbbször nincs lista. Vagy ha van is, nevetségesen irreleváns nevek szerepelnek rajta – olyanok, akik nem is ismernek igazán, vagy akikről már rég kiderült, hogy még a saját életükkel sem boldogulnak.

Valójában a „mások” csak egy belső hang, egy agyonhajszolt kis drámaíró a fejedben, aki mindig hibát keres. De nem ő írja a történeted.

Senki sem figyel annyira, mint hiszed

Mikor néztél utoljára valakire elítélően, mert bénán táncolt, vagy elrontott egy prezentációt? És mennyi ideig foglalkoztál vele? Fél perc? Egy perc?

Ugyanez történik, amikor te aggódsz a saját hibáid miatt. Mások észre sem veszik, vagy ha igen, hamar elfelejtik. Mert mindenki a saját kis belső Netflixét bámulja – drámával, fordulópontokkal, egzisztenciális kérdésekkel.

A képzeletbeli közönség, ami sosem tapsol meg

A pszichológusok ezt „láthatatlan közönség szindrómának” hívják. Gyerekkorban kezdődik, amikor azt hisszük, mindenki minket néz, ha leöntjük magunkat almalével. Aztán felnövünk, de a belső nézők maradnak – és néha még hangosabbak is lesznek.

A kulcs? Felismerni, hogy ez a közönség csak bennünk létezik. Mint egy Netflix-sorozat, amit te rendezel, írsz és szerepelsz benne – csak épp senki más nem nézi.

Így lehet lecsendesíteni a belső bírót

  1. Nevezd meg a hangokat
    Kérdezd meg magadtól: „Konkrétan kinek a véleményétől félek most?” Ha nincs válasz, nincs félelemforrás sem.
  2. Játssz a 10-10-10 szabállyal
    Számítani fog ez 10 perc, 10 hónap vagy 10 év múlva? A legtöbb ilyen para még a 10 percet sem éli túl.
  3. Fordítsd meg a szerepeket
    Képzeld el, hogy a barátod kérdezi ugyanezt tőled. Mit mondanál neki? Na, most mondd ugyanezt magadnak is.
  4. Vedd észre a főszereped
    Mások életében te maximum statiszta vagy. De a saját filmed főhőse te vagy. Úgy is viselkedj.

Szabadság = nem kérsz engedélyt az életedhez

Mi lenne, ha mától nem próbálnál meg mindenkinek megfelelni? Nem kéne folyton a külső tapsot keresni, amikor a saját ritmusodban is táncolhatsz. Lehet, hogy a nagynénéd nem érti, miért utaztál el Balira egyedül. De nem is neki kell megértenie.

Nem arról van szó, hogy semmibe vegyél minden véleményt. Vannak emberek, akik számítanak – mert szeretnek, ismernek, és nem ítélkeznek, csak támogatnak. De ők felismerhetők, arcuk van, hangjuk van – nem csak egy ködfoltos „mások” kategória.

A valódi szabadság nem zajos. Olyan, mint amikor először mész el kávézni egyedül, és rájössz: rohadt jó társaság vagy saját magadnak is.

GYAKRAN ISMÉTELT KÉRDÉSEK

Mi alapján döntsem el, hogy egy vélemény számít-e vagy sem?
Tedd fel a kérdést: ismer-e ez az ember igazán? Törődik velem? Ha nem, miért engedném, hogy befolyásolja az életem?

Mit csináljak, ha a „mások mit szólnak” érzés mégis rám tör?
Ismerd fel, nevezd meg, majd engedd el. Mintha egy zavaró reklám lenne a gondolataid között – nem kell rá kattintani.

Hogyan építsem az önbizalmamat, hogy kevésbé függjek mások visszajelzéseitől?
Tedd próbára magad kis dolgokban: viselj valamit, ami „túl sok”, mondj ki valamit, amit eddig elfojtottál. A bátorság izom – használni kell.

Mi van, ha tényleg kritizálnak?
Különböztesd meg az építő visszajelzést a savazástól. Az első tanít, a második csak zaj. Aki szeret, az nem rombol, hanem segít.

Hogyan támogathatok valakit, aki túl sokat foglalkozik mások véleményével?
Légy mellette. Kérdezz, ne csak tanácsot adj. Mesélj a saját küzdelmeidről. A sebezhetőség ragadós – és gyógyít.

Sikert és boldogságot:

Exit mobile version