A legtöbben úgy kezeljük a dicséretet, mintha ritka és értékes csemege lenne, amit akkor kapunk, ha nagyon jók vagyunk. Pedig az elismerés inkább olyan, mint egy kis adag C-vitamin: ha rendszeresen szedjük – vagyis adjuk –, megerősíti a kapcsolatainkat, és immunissá tesz a belső kételyekre.
Gondolj csak bele: mikor dicsértél meg utoljára valakit úgy igazán szívből? Egy barátodat, amiért őszinte volt veled? Egy kollégát, aki megoldotta a káoszt a reggeli meetingen? Egy eladót, aki emberként kezelt, nem ügyfélként?
Ilyenkor valami kis varázs történik. A másik arca felragyog, te pedig valami különös nyugalmat érzel. Mert amikor adsz, egy kicsit magadnak is adsz. Tiszteletet. Figyelmet. Kapcsolódást.
Elengedni a várakozást – mintha levennél egy hátizsákot, amiről nem is tudtad, hogy cipeled
Képzeld el, hogy nap mint nap egy láthatatlan zsákot cipelsz a hátadon. Ebben vannak a ki nem mondott elvárások: hogy végre megköszönik a munkád, hogy felfigyelnek rád, hogy valaki észreveszi, mennyit teszel a közösbe. Ez a zsák idővel nehéz lesz. Lehúz. Fáraszt.
És most képzeld el, hogy egy reggel fogod, és leteszed. Mert rájössz, hogy az elismerés nem jár automatikusan – és nem is kell, hogy mindig megérkezzen. Elég az, hogy te tudod, amit tettél, az rendben van. És ez elég.
A valódi szabadság ott kezdődik, ahol már nem mások visszajelzéséből akarod tudni, mennyit érsz.
Az önértékelés nem mérleg – hanem iránytű
Az önbizalom nem olyasmi, amit kívülről rád aggatnak, mint egy díjat. Az igazi önértékelés belülről jön. Abból, hogy látod, mit vittél véghez, és tudod, miért tetted.
Aki mindig mások tapsától várja a megerősítést, olyan, mintha iránytű helyett egy tömeg hangját figyelné, hogy merre menjen. Az a baj, hogy a tömeg mindig másfelé kiabál.
Ha viszont van egy belső iránytűd – az értékrended, a szándékaid, a tudat, hogy jól cselekedtél –, akkor nem számít, hányan veszik észre. Nem leszel kiszolgáltatva a visszajelzéseknek.
A visszacsatolás nélküli dicséret: a legszebb paradoxon
Itt jön a csavar: minél többet adsz, annál kevésbé vágysz rá, hogy kapj. És minél kevésbé várod, annál többet kapsz.
Ez a belső béke titka: az elengedés. És az adás. Nem cserére, nem viszonzásért – csak úgy, mert te ilyen vagy.
Tipp: Kezdd ma!
- Dicsérd meg a boltban az eladót.
- Mondd el egy barátnak, mit szeretsz benne.
- Köszönd meg a párodnak, amit nap mint nap megtesz.
- Írj egy kedves e-mailt valakinek, akinek hálás vagy.
És közben figyeld magad: nemcsak ők fognak örülni – te is.
GYAKRAN ISMÉTELT KÉRDÉSEK
Miért fontos, hogy ne várjak elismerést másoktól?
Mert az elvárás gyakran csalódáshoz vezet. Ha nem függsz tőle, szabadabb és kiegyensúlyozottabb leszel – a jó közérzeted nem mások szavain múlik.
Nem álszent dolog dicsérni, ha közben én is elismerésre vágyom?
Egyáltalán nem! A dicséret attól válik őszintévé, hogy nem vársz érte cserébe semmit. Ha tiszta szívből adod, önmagában érték.
Mi segíthet, ha nem kapok visszajelzést a munkámra?
Vezess saját „elismerésnaplót”, amiben minden nap leírod, mire vagy büszke. Ez belső stabilitást ad, és csökkenti a külső visszacsatolás iránti vágyat.
Hogyan fogadjam a dicséretet, ha mégis jön?
Egyszerűen, nyitott szívvel. Mondj köszönetet, ne szerénykedj túl, és ne hárítsd el. Engedd, hogy jóleső érzés legyen.
Hogyan taníthatom meg a gyerekemnek, hogy ne függjön a dicséretektől?
Dicsérd őt az erőfeszítéseiért, ne csak az eredményeiért. Beszélgess vele arról, miért fontos a belső motiváció. Legyél példa: mutasd meg, hogyan örülsz a folyamatnak, nem csak a tapsnak.
Sikert és boldogságot:

