Megdicsérik a munkádat, és fél másodperc alatt lekicsinyled: „á, csak szerencsém volt”. Közben azt hiszed, szerény vagy. Pedig valójában visszadobtál egy ajándékot – és közben magadról is kiállítottál egy bizonyítványt.
Figyeld meg, mi történik, amikor valakit megdicsérnek. A legtöbben úgy reagálnak, mintha forró krumplit nyomtak volna a kezükbe: minél gyorsabban továbbadni, letagadni, elejteni. „Ez a régi ruhám.” „Bárki megcsinálta volna.” „Még messze nem tökéletes.” Mintha a dicséret elfogadása bűn lenne, amiért valahol büntetés jár.
Miért hárítunk?
Kis részben neveltetés: sokunknak azt tanították, hogy a szerénység erény, a büszkeség meg bűn, és a kettő közti különbséget senki nem magyarázta el. Pedig van különbség, méghozzá nem is kicsi. A kérkedés az, amikor kéretlenül fényezed magad mások rovására. A dicséret elfogadása viszont csak annyi, hogy nem hazudtolod meg a másik embert, amikor jót mond rólad.
Nagyobb részben viszont önvédelem. Ha elfogadom, hogy jó voltam, azzal mércét állítok magamnak, és jaj, mi lesz, ha legközelebb nem ugrom meg? A hárítás így igazából nem szerénység, hanem biztosítás. Előre lemondom a sikert, hogy a kudarc ne fájjon. Csakhogy ennek a biztosításnak brutális a díja: ha a sikereidet a szerencsének könyveled el, a kudarcaidat viszont magadnak, akkor a belső könyvelésed szerint sosem nyersz. Évek alatt ebből lesz az az ember, aki bizonyítványokkal a falán is azt érzi, hogy csaló.
A hárítás a másiknak is pofon
Erre ritkán gondolunk: aki megdicsér, az kockáztatott. Kimondott valami személyeset, adott egy ajándékot. És amikor rávágod, hogy „ugyan, semmiség”, azt üzened neki, hogy rossz az ízlése, vagy nem ért hozzá. Olyan ez, mint amikor gondosan kiválasztott ajándékot adsz valakinek, ő meg annyit mond: „minek költöttél erre?”. Jó szándékból mondja, mégis lelohaszt. Aki viszont egy egyszerű „köszönöm, jólesik” választ ad, az a dicsérőt is megajándékozza: visszaigazolja, hogy jól látta, amit látott.
Hogyan néz ki az egészséges elfogadás?
Nem kell hozzá nagy mutatvány, épp ellenkezőleg. A recept kiábrándítóan rövid: megállsz, ránézel a másikra, és azt mondod, köszönöm. Pont. Nem kell visszadicsérni, nem kell magyarázkodni, nem kell felsorolni a hibáidat ellensúlynak. Ha bővíteni akarod, teheted őszintén: „köszönöm, sokat dolgoztam vele, jólesik, hogy észrevetted”. Látod? Ebben nincs semmi nagyképű. Csak igaz.
Az első néhány alkalommal viszketni fog. A kezed ösztönösen nyúlna a jól bevált „á, dehogy” után, mint megszokott kapaszkodó után a buszon. Hagyd ott a levegőben. Idővel történik valami váratlan: ahogy kimondod, hogy köszönöm, egy kicsit el is hiszed, amit a másik mondott. És ez nem elbizakodottság. Ez az a fajta csendes önbizalom, ami nem hangoskodik, csak megtart, mint egy jó szék.
Három lépés mára:
– a következő dicséretre válaszolj egyetlen „köszönöm, jólesik” mondattal, és bírd ki magyarázkodás nélkül
– este írj fel egy dolgot, ami aznap a te munkád, döntésed vagy kitartásod miatt sikerült – nevén nevezve, szerencse-mesék nélkül
– és add tovább: dicsérj meg valakit konkrétan, hogy lásd, milyen a másik oldalon állni
Gyakran ismételt kérdések
Nem tűnök nagyképűnek, ha simán elfogadom a dicséretet?
Nem: a nagyképűség kéretlen önfényezés, az elfogadás csak udvarias válasz egy ajándékra. Egy mosolygós „köszönöm” még senkit nem tett ellenszenvessé.
Mit mondjak, ha tényleg nem érzem megérdemeltnek a dicséretet?
Akkor is köszönd meg, mert a másik élménye valódi. Utána magadban vizsgáld meg, mi zavar: gyakran nem a teljesítmény hiányzik, csak a hozzászokás a jó visszajelzéshez.
Hogyan szoktassam le magam a hárításról?
Készíts előre egy mondatot, például „köszönöm, ez jólesik”, és gyakorold be, mint egy telefonszámot. Ha kéznél van a jó válasz, nehezebben csúszik ki a rossz.
Mi a helyzet a munkahelyi dicsérettel, főnöktől?
Ugyanaz a szabály: köszönd meg, és ha csapatmunka volt, oszd meg az érdemet konkrétan. A „semmiség volt” munkahelyen kifejezetten drága, mert a fizetésedről is ez a mondat tárgyal.
Segít ez az önbizalmamon hosszú távon?
Igen, mert az önbizalom nagyrészt abból épül, hogy milyen történetet könyvelsz el a saját teljesítményedről. Ha a sikereidet is a saját neveden jegyzed, a mérleged végre igazat mutat.
Sikert és boldogságot: