Olvass bele

Eredet

Egyiptom – i.e. 130

– Egészséges fiú! – kiáltott fel a bábaasszony, a magasba emelve a dús fekete hajú csöppséget.

– Amunnak hála! – sóhajtott Yzis, hangjában megkönnyebbülés és kimerültség egyvelegével. Verejtékes homlokát nővére törölgette, aki, bár húgát pátyolgatta, szemeivel a bábaasszonyt követte, amint átadta az addigra tisztára törölgetett fiút apjának, Rat-Mhon Abuelnek.

– Rat-Mhon Alphae, az én fiam! – harsogta öblös hangján a kovácsmester. – Al! – dörögte újra, majd két lapátkezével ő is a magasba lendítette örökösét. Fia lenézett rá és, csupán a másodperc törtrészéig, abbahagyta a sírást. Mielőtt újra rázendített volna, apját furcsa, de kellemes melegség érzete töltötte el. A diadalmámorban fel sem tűnt ez neki, ahogy az sem, hogy ezzel egyidőben, a tegnapi incidens nyomai (melyet szorgalmas, de roppant ügyetlen inasa egy rosszul irányzott kalapácsütéssel szerzett neki), azaz a másfélszeresére dagadt hüvelykujja s az opálfeketére színeződött körömágya egy szempillantás alatt meggyógyult. Ugyanezt sajnos nem mondhatta el magáról az inas, akinek feldagadt szemét mohazöldes árnyalatban pompázó monokli díszítette.

– Látszik, hogy kovácsmester az apja! – büszkélkedett barátai körében Abuel, amikor Al három évesen apja kalapácsát találta a legérdekesebb játékszernek. Nem csoda, hisz a kalapács remek eszköznek bizonyult számtalan ócskaság darabolására. Ennek a kevésbé építő hobbinak lettek áldozatai például anya kerámiatányérai, valamint Mufusz, a szomszéd macskája. Bár el kell mondanom, hogy ez csupán a véletlennek köszönhető és egyáltalán nem írható Al számlájára. Hisz anya felháborodása a törött tányérok láttán jogos volt, ahogy az is, hogy ennek következtében úgy repült ki a házból a kalapács, hogy a mit sem sejtő Lharusz szomszéd macskáját pont homlokon találta. Különben is az ő hibája: miért nem otthon egerészett? Szerencse a szerencsétlenségben, hogy Al a kedvenc játékszerének keresésére indult és nemsokára fel is fedezte a hátsó kertben Mufuszt, amint testközelből bámulta apja kalapácsát. Al – különös képességeit nem ismerve – arrébb unszolta a macskát, hogy jobban hozzáférjen a kalapácshoz, mire a narancssárgás szőrű jószág, ajtócsikorgásra hasonlító zajok kíséretében, felpattant és eszeveszetten rohangálni kezdett, majd egyetlen rugaszkodással átlendült a kerítésen.

A macska-történet csupán a kezdet volt. Al négy évesen apa műhelyében megfogta a tüzes vasat, de sérülésmentesen megúszta. Csak apa látta az esetet és mire torkaszakadtából felordított, Al már mosolyogva nézett vissza rá. Az inasok viszont megrökönyödve tértek vissza a munkához, azzal a gondolattal a fejükben, hogy mesterüknek nincs ki mind a négy kereke. Öt évesen anyával a piacon voltak, amikor ráborult egy narancsos szekér Bhukatra, a félszemű, sánta árusra. Senki sem sajnálta különösebben, mert rettenetesen fukar és rosszmájú volt. Mire kiszedték valahogy a szekér alól, úgy tűnt, Bhukat nem lélegzik. Al egy elgurult narancsot hozott vissza, átfurakodott az odagyűlt tömegen s betette a narancsot Bhukat kilapult tenyerébe, mindeközben csupán a másodperc törtrészéig érintkezve az árus bőrével. Egy pillanattal később az árus felpattant a földről, szemlátomást sokkal jobban érezte magát. Mi több, úgy tűnt, arról is megfeledkezett, hogy sánta, sőt még arról is, hogy fukar, mert táncra perdült ott, a piac kellős közepén és bőkezűen osztogatta narancsait minden arra járónak.

Hat évesen Alt jóéjtpuszival küldte ágyba apa, ennek örömére másnap reggelre csodálatos módon teljesen meggyógyult a bal szemén gyönyörűen fejlődő zöldhályogja. Hét évesen pedig véletlenül belebotlott anya fekélyes lábába, de mire ő feljajdult volna, a seb egyszerűen leesett a lábáról, a fekélynek meg nyoma sem volt. Ez volt az a pillanat, amikor anya és apa este kupaktanácsot tartottak és azon az egyetértő véleményen voltak, hogy a fiúkkal valami nincs rendben. Egyébként a jó értelemben, mert, hogy nagyon is rendben van az, ha valakinek ilyen képességei vannak. Ennek ellenére apa és anya úgy döntöttek, hogy – óvatosságból vagy félelemből – titokban tartják a dolgot.

Tervük sikeres volt, Alphae-nak sikerült úgy megérni a fiatal felnőttkort, hogy különösebben veszélyes helyzetbe került volna, mi több, senki még csak nem is gyanakodott képességeire, leszámítva azt az esetet, amikor a nagy család (anya, apa, Al, nagyszülők, rokonok, unokatestvérek) libasültet ebédelt. Azaz, hogy ebédelt volna. A hibát anya vétette, ugyanis Alt  kérte meg arra, hogy tartsa meg a szárnyast, amíg ő azt levágja. Mondanom sem kell, a libát nemhogy megfőzni, még levágni sem tudták, mert alighogy elhúzta anya a jószág nyakán a kést, a seb azonnal begyógyult. Végül az életlen kést hibáztatták, mire nagy nevetés tört ki, tekintettel arra, hogy Abuel a kovácsmesterek koronázatlan királyának számított messze földön. Az ötödik-hatodik próbálkozás után feladták, a szegény gúnárt szabadon engedték, csakhogy az – tekintettel a mély lelki traumára nemhogy örült volna, hogy elevenen megúszta, épp ellenkezőleg, szinte kérte, hogy a tűzön kössön ki: idegszálakon citerázó gágogásba kezdett, miközben úgy rótta az olimpiai köröket az udvaron, mint egy elszabadult versenyló. Az első két futamnál mindenki fuldokolva nevetett, aztán a hetedik kör végére az öreg kovács megsajnálta (vagy megunta a káricsolást) és kénytelen volt lekólintani az éhes vendégek nagy örömére, hiszen így mégis elkészült a „kergelibasült” – ahogy ők nevezték.

Alphae-t nagykorúsága betöltésekor szülei beavatták a szigorúan őrzött titokba, de amint kiderült, ő már réges-régen tudatában volt képességeinek, sőt közölte szüleivel, hogy ő gyógyító szeretne lenni. Ezt nem csupán mondta, meg is fogadta és attól kezdve úgy élte le életét, hogy száztizenkilencedik évében saját maga volt az utolsó ember, akit képtelen volt meggyógyítani tüdőgyulladásából. Százak, sőt ezrek köszönhették neki gyógyulásukat és életüket abban az időben, amikor leprás emberből több volt, mint egészségesből. Gyógyításairól rengeteg írás, kőtábla és freskó maradt fenn. Ő volt az első, akit úgy hívtak شف (shifa’, azaz gyógyító), illetve ساحر (sahir, vagyis varázsló).

Hozzátartozik a történethez, hogy Alphae-nak két fia született gyönyörű feleségétől, Szahertititől: Benua és Batha. Benua apja nyomdokaiba lépett és gyógyító lett, szerény életet élt és mindig segített, akin csak tudott. Batha gyökeres ellentéte volt öccsének, hatalomra vágyott, mindenkit eltiport, aki az útjába került és, varázsképességeit felhasználva, végül uralkodó lett. Sok ellenséget szerzett magának, ennek köszönhetően nem csoda, hogy hátba szúrták. Testvére már nem tudott segíteni rajta, mert mire odaért hozzá, meghalt. Bármivel is próbálkozott Benua, kudarcot vallott, pedig még olyan varázslatokat is végrehajtott, amiket józan ésszel soha nem tett volna.

Nagyon szerette egyetlen testvérét és annál is jobban az unokaöccseit. Nem akarta, hogy apa nélkül nőjenek fel, ezért még egy feltámasztó varázslatot is megpróbált. Egy pillanatra úgy tűnt neki, hogy Batha megmozdult, de amikor közelebbről megnézte, csalódottan látta, hogy bátyját nem sikerült visszahoznia az élők sorába.

Batha özvegye minden kapcsolatot megszakított Benua családjával. Batha fia úgy nőtt fel, hogy nem szerzett tudomást unokatestvéreiről. A két család leszármazottai többé nem keresztezték egymás útjait.

Bűbáj, bú-baj

Az évszázadok során a varázslók száma rohamosan megnőtt. A varázslók zöme elvegyült az emberek között és többségük arra használta képességeit, hogy titkon segítsék az emberiséget. Ezzel együtt generációról generációra a varázslók képességei és tudása is folyamatosan gyarapodott. Az 1200-as években megszervezték az Első Nemzetközi Varázslógyűlést. Itt és ekkor készült el a varázslók írott szabálykönyve, a Kódex, melyben például szigorúan elítélték és tiltották a fekete mágia használatát.

A Kódex útmutatóul szolgált minden varázslónak. Ősi varázsigéket, gyógyító formulákat és a fekete mágia kivédésére használható technikákat tartalmazott. Illetve benne volt a Prófécia. Ugyanis ebben a generációban jelentek meg az első jövendőmondó varázslók, a látók. Bizonyított tény volt, hogy képesek a jövőbe látni, azonban viszonylag rövid időre. A Kódex írásakor tizenegy látó összefogott erővel együttes jövendőmondást hajtott végre, így született meg a Prófécia.

A Kódexnek rejtélyes módon nyoma veszett az első világháború ideje alatt, 1914 körül, így a Prófécia pontos szövegére sajnos már senki sem emlékszik, de a legfontosabb mondata szájról szájra fennmaradt: Ze mekhbal anukamal elmi, Ze manaeh barath el kanu. (Eljön Z a végzetünk, Z hozza a véget nekünk.)

A varázslókról rengeteg mendemonda született az idők során, de konkrét bizonyíték létezésükre nem volt. Az információ korában ez merőben megváltozott, ugyanis az internetnek, a kamerás mobiloknak és az adatok gyors áramlásának köszönhetően számtalan bizonyíték látott napvilágot, így nyilvánvalóvá vált az emberfölötti képességgel bírók – a varázslók – létezése. Az emberekben nagyon gyorsan felébredt egy többé-kevésbé alaptalan félelem a varázslókkal szemben, ennek következtében a 2000-es évek elején az emberi nagyhatalmak egy olyan terv életbe léptetését kezdeményezték, melyet korábban Hitler német diktátor dolgozott ki: megszabadítani a világot a varázslóktól.

Ellentétben Hitlerrel, aki nem tudott kellő mennyiségű bizonyítékot szerezni a varázslók létezésére, a nagyhatalmak sikeresen életbe léptették a tervet, így minden varázslónak be kellett jelentkeznie a központosított nyilvántartásba, azaz a V.I.R.T.O-ba (Varázslók Írott Rendszerbe Történő Összesítése). Aki nem jelentkezett be, illegális varázslónak számított. Őket és mindazokat, akik a világméretű tilalom ellenére varázsolni mertek, letartóztatták a „vírtók”. Hogy azon túl mi történt velük, senki sem tudja, de egy dolog biztos volt: akit elvittek a vírtók, az soha többé nem tért vissza.

* * *

Kairó, Saint Alfonz kórház – 2011. február 18.

Ahogy a nővér kilépett a szülőszoba ajtaján, Tom remegő kézzel fordította hasára fiát. Döbbenetére ott volt a jel a tarkóján. Kevesebb, mint öt perce van ezen a világon és máris veszélyben forog az élete. Tudta, hogy azonnal cselekednie kell, még akkor is, ha ezzel saját magát sodorja életveszélybe.

– Iikfa’ Zetheus Wassum – mormolta fogai között, lehunyt szemekkel, míg bal kezét a fiú tarkójára helyezte, jobb kezének mutató és középső ujját összefonva pedig a fiú feje fölött előbb egy U, majd egy fejre állított U betűhöz hasonló jelet rajzolt a levegőbe. Kész. A fiú biztonságban van. Visszafordította a hátára. Most végre szemügyre vehette. A tőle örökölt fekete haja a fejére lapult, mintha rá lett volna zselézve. Az arcát fürkészte: kreol bőrszíne és szürkészöld szemei, akár az édesanyjának. Összehúzta szemöldökét, ahogy Yesenára gondolt. A folyosóról közeledő lépéseket hallott s már nyílt is az ajtó. Összerezzent a hang hallatán:

– Hogy fogják hívni a legényt? – mosolygott rá csilingelő hangon a nővér, miközben kattintott egyet csillogó golyóstollával.

Tom tovább szerette volna vinni a szokást: apja után az ő középső neve James volt és fiát is ennek akarta keresztelni, de eszébe jutott Yesena kívánsága.

– Zetheus. Zetheus James – mormolta Tom és betűzni kezdte: zé… e… lábdobogások… té… hangoskodás a folyosón… há… – Oda nem mehetnek be!… e… – Álljon félre, állami ügynökök vagyunk!… u… egy csattanás… esz… a benne levő üveg majd kirepült keretéből, ahogy a falnak vágódott az ajtó. Két termetes alak gyurakodott be rajta, egy sebhelyes arcú és egy kopasz, bamba nézésű. Úgy álltak meg, hogy eltakarták Tom látómezejéből a golyóstollas nővért és a kijáratot is.

Mint mikor egy fagyos téli napon felkészületlenül lépünk ki az utcára és arcunkba kapar a decemberi szél, úgy öntötte el Tomot egy rideg érzés. Holott nem állt szándékában megmozdulni, érezte, hogy egy ujját sem bírná begörbíteni, mintha teste kővé dermedt volna. Míg az egyik vírtó a szobát vizsgálta, a másik le nem vette a szemét Tomról és dörögni kezdte:

– Thomas James Elliot, letartóztatjuk illegális varázslói tevékenység űzéséért… – Ekkor elhalkult Tom számára minden, a további szavakat, zajokat, lépteket, a bilincs kattanását agya már nem dolgozta fel. Tudta, hogy fia biztonságban van, mégis képtelen volt kiverni a fejéből, amit egy pillanat erejéig látott, azelőtt, hogy a vírtók bénító varázsa lefagyasztotta volna: én T generációs vagyok. Lehetne ő is T… vagy U. De semmiképp nem Z…! Yesena nem varázsló. Vagy…? Mi az ördög folyik itt?

 Mellkasán még mindig dermesztő nyomást érzett, de hirtelen ellágyultak végtagjai, amint kétfelől belekaroltak és vonszolni kezdték kifelé a fehér folyosóra, félretaszítva az útból a tátott szájjal ácsorgó golyóstollas nővért. Tom megpróbált visszanézni fiára. Képtelen volt elfordítani a fejét. A szeme sarkából még látta, ahogy a Swarovski kristályokkal kirakott golyóstoll kicsúszik a nővér kezéből, majd fülsiketítő visításba kezdett, messze túlharsogva Zetheus sírását. A vírtók, fittyet hányva a jelenetre, tovább cipelték Tomot. Lábai léptek, de mintha nem a sajátjai lettek volna. Vajon tényleg az én fiam? – ez a gondolat fordult meg fejében, amit rögtön felváltott, sőt teljesen háttérbe szorított egy sokkal hatalmasabb és határozottabb érzés. Tudta, teljesen biztos volt benne, hogy Zetheus az ő fia. És még valamit érzett: meg kell védenie őt, mindenáron.

Tom valódi arca

V.I.R.T.O. főhadiszállás, Kairó, 130 méterrel a földfelszín alatt – 2011. február 19.

– Tom, Tom, Tom… A szobában senki más nem volt, csak Ön, a fiú meg a nővér. Őket ellenőriztük. Egyébként piszok nagy mázlija van, hogy a kölyök nem lett magafajta… – Sárgás lapátfogain megcsillant a tompán sercegő neoncső fénye, ahogy gúnyos vigyorra húzta keskeny szájprémét. – De maga váltig állítja, hogy a két legjobb vírtóm téved. Pedig Don remek ügynök. Mike meg… nos – hezitált – ő is… – Tudatalattija egy pillanat erejéig enyhén féloldalra torzította száját, ezzel jelezve, hogy a két remek ügynök valójában csak egy. – Szóval az ismeretlen a fiára támadt, amit Ön kivédett… hmm… és ezért volt „kénytelen” varázslást bevetni – az állát vakargatva folytatta –, aztán eliszkolt az ablakon át – elidőzött ennél a gondolatnál, kecskeszakállát morzsolva, majd letenyerelt az asztalra, egészen közel hajolt Tomhoz és belebambult az arcába –, mielőtt Ön bármit tehetett volna?

Tom összezárt ajkakkal bólogatott, miközben farkasszemet nézett Báróval. Arca rezzenéstelen, tenyerei az asztalon. Belül vulkán, kívül jéghegy. A sok éves gyakorlat meghozta gyümölcsét. Csuklóit az asztalhoz, bokáit a földhöz biztosították, varázslásálló nióbium-titánötvözet lánccal és bilinccsel.

Harminchat és fél órája vonszolták be ide. Szemei vérmesek, karikások, háta púpos, arcán a borostát egyhetesre saccolhatnánk, gyűrött ingéről nem is beszélek. Minimum öt évvel többet mutatott koránál ebben az állapotban.

– Mondja el újra. Az elejétől! – utasította összeráncolt szemöldökkel Báró s beledőlt székébe, de minden bizonnyal túl nagy lendülettel. Széktámlája ugyanis előbb kutyavonításhoz hasonló hangot hallatott, majd egyetlen fémes roppanással átadta a győzelmet Báró száznegyvenöt kilójának. Pedig hány és hány vallatáson bírta a küzdelmet. Most viszont itt hevert két darabban. Tom azon tűnődött, hogy vajon hányan törtek meg a székhez hasonlóan Báró vallatásai során. Már amikor megismerte, egy legendának számított. Állítólag nem volt sem olyan ember, sem varázsló, aki ne vallotta volna be még azt is, hogy gyerekként almát csent a piacról, ha egyszer Báró kezei közé került. Könyörtelen, kitartó és – nem utolsó sorban – a szavak mestere. Pontosan tudta, mikor, mit kell kérdeznie vagy meddig kell feszítenie a húrt, hogy az elpattanjon. Tom gondolatmenetét egy ragyogó zöldes szempár emléke szakította félbe. Zetheus! Belekezdett a történetbe és elmondta hibátlanul, ugyanúgy, mint azelőtt már ötvenegy alkalommal, ebből hétszer fordított sorrendben.

– … az ablakon át és ezt nem tudtam megakadályozni, mert a fiam védelmével voltam elfoglalva. Ekkor lépett be az ajtón Don és Mike – fejezte be Tom.

– Tom – szólt Báró, kényelmetlenül fészkelődve az új székén –, mióta ismerem magát?

– Öt éve, uram.

– Öt éve. És mióta dolgozik nálunk?

– Hat éve… – Tom megpróbálta kiegyenesíteni hátát a székben, állát előrébb tolta, rövidet köhintett és határozottan hozzátette: – Márciusban lesz hét.

– Rendben, Tom. Tudja mit? Tegyük fel, hiszek magának. – Ösztönei mást súgtak, de valamilyen oknál fogva úgy tűnt, karrierje során most először feladja a vallatást. – Mit gondol, mikorra tudja behozni azt a támadót?

– Adjon hetvenkét órát.

– Kap huszonnégyet. És szemmel tartom magát! Don végig maga mellett lesz. Még vécére sem mehet úgy, hogy ne legyen ott Don. Megértette?

– Megértettem, uram. Köszönöm, uram.

Őrizd meg a hidegvéred. Ez Báró. Lehet, hogy ez is csak egy okos csel. Egyetlen hiba és rádhúzza a vizes lepedőt. És akkor mindennek vége. Neked is. Zetheusnak is.

– Indulhatok? – vonta kérdőre szemöldökét. Felfelé fordította tenyereit, miközben felemelte csuklóit az asztalról és enyhén megrázta láncait. Egy pillanatig úgy festett, mint egy pap, aki épp a könyörgést olvassa a Bibliából, főként azután, hogy lehullottak róla a láncok és ő még mindig széttárt karokkal ült.

A gyengén világított vallatóból a folyosóra lépett, hunyorogva kereste a felvonó felé az irányt. Megigazgatta haját, menet közben igyekezett nadrágjába tuszkolni gyűrött és már nem annyira fehér ingét, amikor csatlakozott hozzá Don „Szmájli” Perry. Üdvözlés gyanánt Tom egy hümmögést, Don meg egy morgást engedett útjára. Egyikük sem örült jobban a másik társaságának, tekintettel arra, hogy három évvel ezelőtt volt már szerencséjük egy veszélyes ügyön együtt dolgozni. Don ebben az akcióban szerezte a szájától a füléig húzódó sebhelyét, ugyanakkor elveszítette bal fülének cimpáját is. Pechjére, pont abban volt a fülbevalója. Komoly testi és lelki sérüléseiért természetesen Tomot okolta, aki – állítólag – nem elég, hogy nem figyelmeztette őt, hanem utólag azon viccelődött, miszerint Don annyira megörült a felé lendülő piszkavasnak, hogy azóta is fülig ér a szája.

Kimerültsége ellenére Tom agya szorgosan kattogott. Kell egy bűnbak. Valaki, aki legszívesebben holtan látna engem. Kínjában elmosolyogta magát: ez a lista sem lenne rövid. Nem. Ennél sokkal jobbra van szükség. Valaki, aki annyira utál, hogy a fiamat tenné el láb alól, csak, hogy engem kínozzon. Durva, de jó. Leltározni kezdte vírtó karrierjének legveszélyesebbeit.

– Hova-hova? – szólt oda Don.

– Engedelmével, nagyságos úr, haza – a váratlanul nekiszegezett kérdésre kissé cinikusan sikerült reagálnia, szerencsére Don már hozzászokott stílusához.

– Úgy tudtam, keresünk valakit. Gondolom, az a valaki nem vár karba tett kézzel nálad otthon.

– Harminchét órája vallatnak, tegnapelőtt este szülni vittem a feleségemet, azóta egy másodpercet sem pihentem, evésre még gondolni sem volt időm. Szóval, ha nem bánod, legalább lezuhanyoznék és tiszta ruhát vennék magamra. Ha hasznossá akarod tenni magad, vehetnél nekem addig egy szendvicset meg egy kávét.

– Kizárt, nem vagyok a csicskád. Báró szörnyen pipa. Ha szem elől tévesztelek, a jobb fülemet tőből adja a kezembe. És ezt ő maga mondta – fintorodott el Don, miközben önkéntelenül megtapogatta ép, jobb fülét. – Szóval nagyon gyorsan találjuk meg a fickót, mert igazán nincs hangulatom két napig pincsikutyásat játszani. Bár jobban belegondolva megéri azt a két napot, mert utána végignézhetem, mit csinál veled Báró, ha nem hozod be… kit is keresünk?!

– Ne álmodj, Szmájli – (ez lehet hiba volt) –, nem kötöm az orrodra. Tégy egy kis erőfeszítést és ne állj az utamba. Emlékezz rá, mi történt legutóbb, amikor ezt tetted.

Hogyne emlékezne, amikor minden reggel látja a tükörben? Igaz, hogy a sztorit nem úgy adja elő, de valójában Tom akart előbb bemenni az ajtón, Don viszont előléptetésre vágyott, magának akarta a babérokat. Ő szerette volna letartóztatni Mathubát, egy illegális, sokak által az egyik leghatalmasabb egyiptomi fekete varázslónak tartott gazfickót. Tomot félrelökte az útból, az ajtót berúgta és… a többit már tudjuk.

– Mathuba! – olyannyira felcsillant Tom szeme, hogy még Donnak is feltűnt.

– Mi az, mi jutott eszedbe?

– Hogy itt a sarkon végre ehetek valamit… – Azzal befordult Abou&Amira falafel és kebab gyorséttermébe. – Kilépek a mosdóba. Vegyél addig egy sajtos-sonkás szendvicset nekem!

– NEM VAGYOK A CSICSKÁD! – förmedt rá kidülledő szemekkel Don. Az étteremben csak néhányan lézengtek, de valamennyien abbahagyták, amit épp csináltak és kíváncsian várták, lesz-e folytatása a hangoskodásnak. Ki nem nézne szívesen végig egy kis kocsmai – ez esetben gyorséttermi – verekedést? Don, tekintettel a szokatlanul nagy csendre, leeresztette magasra emelt karjait, a vendégek meg csalódottan tértek vissza a falatozáshoz.

Tom már a mosdó ajtajában állt, Don meg közvetlenül mögötte.

– Most komolyan ide is be akarsz jönni velem? Nincs ablak, nincs hátsó kijárat, szerinted hol lépnék le, lehúzom magam a vécén?

Don alaposan szétnézett és úgy döntött, kint várja meg. Az ajtó előtt felvett egy tipikus diszkó-testőr pózt: bepattintott egy fogpiszkálót a szája sarkába, befonta méretesre gyúrt karjait mellizmai fölött és nekidőlt a mosdó falának, szűkre húzott szemekkel fürkészve az éttermet.

Már majdnem öt perc telt el, Tom még mindig odabent volt, ezért úgy döntött, hogy utánamegy. Ahogy ajtót nyitott, érdekes déjà vu élményben volt része. Jobb szeme sarkából még látta, hogy iszonyat gyorsan suhan felé egy fényes, szürke valami. Leperegtek előtte a három évvel ezelőtti események. Aztán úgy terült el a mosdó csempéjén – orral előre –, hogy már félúton arrafelé nem volt eszméleténél. Tuti nem lesz kellemes érzés, amikor magadhoz térsz. Tom behúzta Dont az egyik fülkébe, nekitámasztotta belülről az ajtónak, majd korát meghazudtoló, fürge mozdulattal átugrott a szomszéd fülkébe s egy perccel később már a Nílus partján robogott egy taxiban, a város északi felén szertenyúló Bijam negyedbe tartva.

Nem több, mint öt és negyed órával azután pedig már Báró irodájában ültek, édes hármasban. A terem közepén levő mahagóniasztal túloldalán ült Tom. Ugyanaz a – most már valójában inkább szürke, mint fehér, ráadásul mindenféle foltokkal tarkított – ing volt rajta, mint tegnap és tegnapelőtt. Kezeit összekulcsolva pihentette az asztalon. Friss hegek húzódtak mindkét öklén, összességében viszont jelen pillanatban ő volt a legjobb állapotban a szobában levők közül. Nyugodtan, türelmesen ült.

Ugyanezt nem mondhatom el a vele szemben fészkelődő Mathubáról, sem a sarokban gubbasztó Szmájliról. Mathuba a már ismerős nióbium-titánötvözet bilincsek szorításában vicsorgott székén. Zsíros fekete haja arcába hullott, szürke pólója tépett és vérfoltos volt, több helyen felhasadt arccsontja pedig Tom öklével való szerencsétlen találkozásairól árulkodott. Tincsei között villámokat szórtak szemei, fogait úgy vicsorgatta, mint egy veszett kutya.

Valahogy mégis Don festett rosszabbul. Orrán jókora véres kötözés, legalább másfél metszőfoga hiányzott, szeme alatt hatalmas lila folt, ráadásul rendesen fel volt dagadva a homlokától kezdve, a jobb szemén át egészen az állkapcsáig. Mintha legalább egy gyorsvonattal került volna összetűzésbe. Mit is mondhatnék? Mindnyájuknak voltak már jobb napjaik.

– Mi ez a szörnyű bűz? – nyitott be Báró nagy lendülettel s rögtön a sarok felé fordult. Don, ha akarta volna sem tagadhatta volna le, hogy hol időzött az elmúlt néhány órában.

– Úristen, maga az, Don? – fintorgott. – Takarodjon az irodámból! Zuhanyozzon le – utasította és ahogy alaposabban ránézett, hozzátette – és nézesse meg magát a dokival! – Don kivörösödött fejjel, jobb lábára bicegve indult neki, útközben morgott valamit Tomnak a fogai között, ami valahogy úgy hangzott: – Gézsőbb elszábolunk… – majd, bicegése ellenére, meglepően sebesen elhagyta az irodát.

– Őszintén megmondom – fordult Báró Tom felé –, nem gondoltam volna, hogy összehozza. Úgy tűnik, tévedtem, ami magát illeti. Szép munka, gratulálok! – Holott Tommal beszélt, Báró tekintete mindvégig Mathubán volt, aki továbbra is a láncait rázta és a fogai között morgott.

– Köszönöm, uram.

– Önre fér egy kis pihenés. Hétfőig vegyen szabadot. (Péntek van, micsoda nagylelkűség…) Mathubát meg bízza rám. Elmehet.

Nem kellett Tomnak kétszer mondani, egykettőre kifelé vette az irányt. Szerencséjére (vagy Don szerencséjére), Don még a dokinál lehetett, mert nem találkoztak, így akadálymentesen jutott ki az épületből. Ahogy az utcára ért, teleszívta tüdejét a nagyvárosi szmog, izzadtságszag és por orrcsavaró keverékével – ezúttal különösen felszabadítóan hatott rá –, a közeli park felé vette az irányt és gondolataiba merült. Ezzel megvolnánk, most egy darabig biztosan leszállnak rólam. Zetheusszal sincs dolguk, már ellenőrizték. És most hová? Haza nem mehetek. Yesena nem tudja, nem is tudhatja meg… és… soha nem is bocsátana meg. Eddig már biztos otthon vannak. Ráadásul újra veszélybe sodornám Zetheust. Nos, akkor B terv – mert ilyen is volt, arra az esetre, ha Zetheus örökölné a varázsló vért. – Irány a Hotel!

Micsoda terv, igaz?

Csakhogy ez nem egy közönséges hotel – ez a vírtók második legfontosabb állomása Kairóban. A nagyvilág előtt Grand Hotel Cairo, a vírtóknak viszont az egyik legfőbb információgyűjtő központ, nem mellékesen meg nagyszerű kaja és hihetetlenül kényelmes hotelszobák. És ami a legjobb: mind a V.I.R.T.O. költségére.

Z, a varázsló

Kairo, Al-Azhar központi park – 11 évvel később

– Csak még egyet, anya, kérlek! – nézett fel nagy zöld szemeivel Zetheus. Anya megsimogatta fia arcát, kedvesen – ahogy csak ő volt erre képes – rámosolygott és egy alig észrevehetőt bólintott. A fiúnak csak ennyi kellett, szélsebesen nekiiramodott a sárgásan aranyló falevelek között. Tompa puffanások zaja kísérte minden lábdobbanását és innen, ahol Yesena ült, úgy látszott, mintha Zetheus a holdon járna: magasakat ugrott és két dobbantás között a levegőben hosszasan siklott. Az illúzióra rásegítettek a felröppenő száraz falevelek, melyek lassú lengedezés után vegyültek el újra a földön heverő társaik között.

A meggyérült faágak között átszűrődtek a nap utolsó fénysugarai s megcsillantak a zavartalan víz felszínén. Így egészében nézve az őszi tájat, a lemenő nap csillogását a tavon, az ide-oda röppenő madarakat, a sárgásbarna avart és a fiút, aki vidáman rohangált, olyan volt, akár egy impresszionista festmény, amely egy kis időre elfeledteti az emberrel, hogy igazából egy sivatag közepén él.

– Mennünk kell, holnap iskola – szólt Yesena, s bár fia már a szökőkút közelében ugrándozott, egy lágy fuvallatot érzett hajában, megtorpant és megfordult. Anya intett neki, majd elindult a park kijárata felé.

Zetheus még egy utolsót szaladt a szökőkutat átölelő tavacska körül s így már körülbelül tizedszerre haladt el egy pad mellett, melyen hamuszürke öltönybe öltözve egy szemüveges, fekete hajú férfi ült és újságot olvasott. Legalábbis ezt a látszatot próbálta kelteni, mivel újságot olvasni úgy, hogy az újság fejjel lefelé van, elég nagy kihívás. Zetheus is a kijárat felé vette az irányt, a kapuban utolérte anyát, így együtt olvadtak bele a főutcán hömpölygő emberek tömegébe.

Hamarosan már a piacon válogatták a vacsorához a friss zöldségeket, nem sokkal azután pedig az Al-Horeda Road 519. szám alatt, a kis kertvárosi házuk hűvösében pakolásztak.

A ház egyszerű és funkcionális volt, mindennek megvolt a helye és a szerepe. Ahogy a házba léptünk, szinte azonnal a nappaliba érkeztünk. Balra volt a konyha, mellette egy másik ajtó mögött egy szűk kis fürdő, de kettejüknek ez is bőven elég volt. A nappali jobb oldalán, az emeletre vezető lépcső alatt egy beépített ruhásszekrény ajtói sorakoztak. Zetheusnak kiskorában ez volt a kedvenc búvóhelye. Ha valamitől félt, vagy barátaival játszottak, ő itt húzta meg magát, anya hosszú ruhái alatt. Az emeleten, jobban mondva manzárdban, hiszen inkább csak egy beépített tetőtér volt, csupán két kis hálószoba kapott helyett. Ámde volt ott még egy további, többnyire zárva tartott ajtó, ami mögött olyan dolgok hevertek egymás hegyén-hátán, mint például Zetheus kinőtt ruhái és… Tom cuccai. A helyiség eredetileg az emeleti fürdő lett volna, de soha nem készült el, nem volt rá szükség. Végül ez lett a tároló, anya szerint a lakás szégyenfoltja. Már ezerszer megfogadta, hogy kitakarítja és mindent kidobál onnan, de valahogy… sosem jutott rá idő.

Anya a bevásárlást pakolta ki, Zetheus pedig másnapra a táskájába pakolta be iskolai dolgait. Átnézte a táska tartalmát, csupán a matekkönyve hiányzott. Mindent összekeresett, de sehol nem találta. Ingerülten nézett újra körbe a szobában, amikor igencsak furcsa dolog történt: nedves, meleg és bizsergető érzés öntötte el tarkójánál, úgy, mintha langyos vízzel nyakon loccsantották volna. Ahogy jobbjával odakapott megtapogatni a nedves valamit, megpillantotta saját magát, amint ágya alól kiveszi a matekkönyvet, beteszi a táskájába, bedobja a táskát a sarokba, majd egy bűvös kockát forgatva felugrik az ágyára.

Olyan volt, mint mikor egy filmet nézve annyira beleéled magad a cselekménybe, hogy szinte ott vagy benne a filmben te is, mint egy szereplő. Zavartan megrázta a fejét: ott ült az ágyon, kezében a kockával, a táska a sarokban hevert. Egy gyors lendülettel benézett az ágya alá, majd kikerekedett szemekkel újra felegyenesedett. Hogy kerültem ide? Az előbb még a szoba közepén álltam!

Hirtelen az az érzése támadt, hogy sürgősen meg kellene nézetnie magát egy orvossal. De emlékében kristálytisztán ott volt a jelenet, kétszeresen: előbb, ahogy végignézi saját magát, majd újra, amikor valójában meg is teszi ugyanazokat a dolgokat. Döbbenetét a vacsorához invitáló Yesena hangja zavarta meg. Zetheus jobbnak látta az egészet megtartani magának, így ez a nap csendes kettesben záródott.

Másnap, harmadnap, sőt az egész hét normálisan telt el. Mielőtt teljesen megfeledkezett volna róla, Zetheus a kimerültség számlájára írta a szobában történteket.

Két héttel később azonban rácáfolt erre az elméletére. Azelőtt, hogy tarkóját elöntötte volna a nedves-meleg-bizsergő érzés, szorgosan keresgélt elméjében a földrajztanár kérdésére, válasz után kutatva.

– Melyik földrészen fekszik Suriname? – szólította fel a tanár.

– Nem tudom… hm… nem tudom, fogalmam sincs… szuri-mit-is-kérdezett?… – És itt jött újra a nyakonöntés-szerű érzés. Ekkor mintha egy lassított felvételt nézett volna Zetheus. A tanárára pislogott, ő meg vissza rá s ebben a pillanatban a választ maga a tanár adta meg, de igencsak furcsa módon: nem mozgott a szája! Amikor meg mozogni kezdett, teljesen mást mondott:

– Nos, Zetheus, üres tekintetedből arra következtetek, hogy nem…

– Aa… Dél-Amerikában, Guyana és Francia Guyana között – hadarta Zetheus, megismételve, amit a tanára mondott neki az előbb. Nehéz lenne eldönteni, hogy ki lepődött meg jobban: a tanár vagy a fiú.

– J…jó, helyes… Leülhetsz, fiam. – A tanár csendben viszszaballagott a katedrához, majd elhessegetve meghökkenését folytatta a földrészekről, fővárosokról, hegyekről és tavakról szóló hosszú és unalmas monológját. Zetheus ámuldozva, nagyra kerekedett szemekkel zuhant vissza helyére. Azt sem tudta, melyik világrészen van. A tanár hangja monotonon zúgott fejében, a nedves-meleg bizsergésnek tarkóján pedig hűlt helyét találta, hiába tapogatta végig újra meg újra.

Csöppet sem volt megkönnyebbülve attól, hogy helyesen válaszolt. Mert ő valójában nagyon jól tudta azt, hogy életében most hallott először arról, hogy Dél-Amerikában szuri meg gúnya nevű akármik vannak. Arra gondolt, bizonyára valamelyik osztálytársa súgott neki. Körülnézett az osztályban. Senki sem törődött vele, jóformán rá sem néztek. Azért ennek a szünetben utánajárok – döntötte el.

Sajnos nem járt sikerrel, a gyanúsítottak egytől egyig tagadták, hogy súgtak volna neki. Padtársa, egyben legjobb barátja, Tathos Mareki, előbb nevetve, később már aggódóan figyelte Zetheust, amint nyomozósdit játszik. Hiába faggatta, hogy mi baja, ő csak rázta a fejét és hajtogatta „Semmi, semmi” meg „Jól vagyok, hagyjál már!”.

Egy héttel később Zetheust újfent utolérte a szokásos tünet, ezúttal szerencsére otthon. Nem annyira szerencsés viszont az, hogy az éjszaka kellős közepén egy különös súlytalanság érzetére ébredt. Sötét volt, így tapogatózni kezdett.

Többé-kevésbé félálomban, leírhatatlan dolgot állapított meg: felfelé nézett, tehát először az ágyat próbálta kitapintani maga alatt, annak viszont nyoma sem volt. Ettől annyira megrémült, hogy – a filmekben is oly gyakran látható – hirtelen felülést kísérelt meg. Sajnos ugyanolyan hirtelen fejelte le az egyik mennyezeti gerendát, amitől éles fájdalom hasított homlokába, eltompítva a tarkóján hullámzó nedves-meleg-bizsergő érzést. Ráadásul ezzel egyidőben a súlytalanság érzete is megszűnt, amivel nem is lett volna gond, ha nem lebegett volna több, mint két méter magasban. Így viszont hirtelen zuhanását kénytelen volt előbb oldalbordáival tompítani az ágy peremén, majd könyökével és térdével a padlón. Fájdalmában a földön fetrengve, önkéntelenül is arra gondolt, hogy a mennyezet alatt lebegni – bár fölöttébb fura érzés – mégis ezerszer jobb volt, mint ami utána következett.

Anya természetesen berohant a szobába és rémült érdeklődésére az éppen feltápászkodó Zetheus csupán annyit nyögött neki:

– Rosszat álmodtam… – ásított színpadiasan – és kiestem az ágyból…

Attól tartott, hogy reggelre csupa kék-zöld meg feldagadt sérülései lesznek, legnagyobb ámulatára azonban nyoma sem volt az éjszakai szerencsétlenségnek, egy porcikája sem fájt, nemhogy látszott volna valami. Így anya is kénytelen volt végre elhinni, hogy sokkal kisebb dolog történt, mint amekkorának hallatszott.

Ekkor már nyilvánvalóvá vált Zetheus számára, hogy ez az egész nem normális. Összefüggéseket keresett az esetek között, többször, erősen fókuszálva próbálta megismételni az addig történteket, de valahányszor kudarcot vallott.

Az egyetlen dolog, ami közös volt az esetekben, az a nedves-meleg bizsergés a tarkóján, ezért alaposan megtapogatta, sőt tükrök segítségével meg is vizsgálta a fejét. Az égvilágon semmi rendelleneset nem talált, csupán a kócos haját. Az meg ebben a korban teljes mértékben természetesnek számít, hiszen mindenki tudja: a tinédzser és a fésű esküdt ellenségek. Az interneten keresgélve próbálta a diagnózisát felállítani, de ilyen tünetről senki sem számolt be, így ez a próbálkozás is csak időpocsékolásnak bizonyult.

A különleges esetek ezután egyre gyakrabban fordultak elő, a végén már mindennapossá váltak. Az egyik legfurcsább eset a téli vakáció előtt egy nappal történt: épp hazafelé tartott a busszal, amikor az, egy útkereszteződés kellős közepébe érve, lerobbant. Zetheus csak akkor ocsúdott fel merengéseiből, amikor az előtte levő székben ülő hölgy hosszasan felsikoltott. Összerezzent és felkapta a fejét, majd a hölgyre bámult, aki elborzadva nézett ki a busz ablakán s csupán egy pillanatra állt meg levegőt venni, aztán folytatta a remekül alakuló sikolyáriáját. Ekkor még néhányan csatlakoztak hozzá, kész is volt az acapella kórus. Zetheus is az ablak felé fordult. A látványtól a vér is megfagyott ereiben: egy tűzoltóautót látott, ahogy hatalmas fékcsikorgás kíséretében villogva, szirénázva száguld feléjük. Az ütközés elkerülhetetlen volt. Zetheus feszesen megtámaszkodott az előtte levő ülésben, összeszorította fogait és szemeit. Meleg bizsergés öntötte el tarkóját és ebben a pillanatban a fékcsikorgás, a szirénázás, a sikítozás egyszerre mind elnémult. Mintha valaki füldugót tett volna Zetheus fülébe, így csupán a saját szapora szuszogását hallotta. Ez a vég előtti csend… Várt, de semmi sem történt.

Óvatosan, hunyorogva nyitotta ki az egyik szemét, majd meglepetten a másikat is. Ablakától alig néhány centiméterre ott állt a tűzoltóautó. Ezt nem hiszem el, megúsztam! Karnyújtásnyira tőle, két ablakon túl, ott ült a tűzoltóautó vezetője, mellette két másik tűzoltó, mindhárman rémületbe torzult arccal néztek előre. A sofőr vadul markolta a kormányt, teljesen hátra volt dőlve székében, szája tátva, szemei kikerekedve, mint aki nem látott még buszt. Zetheus felpattant a székéből és az ajtó felé lendült.

Alig két lépés után azonban megtorpant. Körbenézett. Többen is döbbent arccal bámultak kifelé az ablakokon. Miért nem mozdul senki? A jobb oldalon egy idős néni két karjával védte a fejét. Mi történik itt? Mellette egy fiatal anyuka, hátat fordítva a tűzoltóautónak, szorosan magához ölelte kisbabáját. Minden és mindenki mozdulatlan. Ennyit tudott megállapítani, majd ösztönösen cselekedett. Megragadta az anyukát, a gyerekével együtt. Cingár legényke létére úgy felkapta őket, hogy szinte hátraesett a lendülettől. Mintha csak egy tollpárnával lett volna dolga. Gondolkodás nélkül kivonszolta a buszból és biztonságos távolságra érve letette őket a járdára. Majd sarkon fordult és viharzott vissza, fel a buszra.

Karon fogta az idős nénit. Pihekönnyű volt. Kirohant vele a járdára. Aztán megint vissza. Kihozta a baseball-sapkás srácot, ezután a jegyellenőrt, utána az újságot olvasó, szürke öltönyös urat. Zetheus homlokáról patakokban csorgott az izzadság, szíve vadul kalapált, de nem állt meg egyetlen másodpercre sem. Csak száguldott, minden erejét összeszedve, a busz és a járda között. Kihozta a buszsofőrt, a legvégén meg a tűzoltókért ment vissza. Amiután nekik is helyet talált a zsúfolt járdán, kétrét görnyedt a hasába nyilalló fájdalomtól. Beszorult a levegő. Pont most? Muszáj volt megállnia egy pillanatra. Zihálva körülnézett. Vajon hagytam még bent valakit?

Igyekezett gyorsan kifújni magát, erőt gyűjtött s indult volna vissza, de akkor BUMMMM! A tűzoltóautó fergeteges erővel nekicsapódott a busznak, ami szó szerint felrobbant. Zetheus a karjával próbálta védeni magát a felé csapó lángoktól, a következő pillanatban pedig a robbanás ereje ledöntötte lábáról. Minden annyira gyorsan történt, hogy nem tudta felfogni sem. Nagyot nyekkent az aszfalton, amikor földet ért. Durván beverte a hátát, a könyöke sajgott a legjobban és újra melegséget érzett a tarkóján. Már szinte megszokásból nyúlt oda, ám ezúttal furcsa, ragacsos nedvesség tapadt az ujjaihoz. Visszarántotta a kezét és az ujjai között komótosan kúszó vörös nedűre meredt. Vér…

Megszűnt a csend, helyette a füle zúgott, de még így is rémült sikoltozásokat hallott mindenhonnan. Próbált feltápászkodni, a lángok és a sűrű füst között látta, hogy a tűzoltóautóból csak egy formátlan roncs maradt. A kettészakadt busz egyik oldala még mindig lángolt, a másikra ráfolyt a tűzoltóautóból a víz, az már csak füstölt. Mindenfelé emberek rohangáltak, a nők zokogtak, a férfiak kiabáltak, a gyerekek rémülten szipogtak. A tébolyult áradat közepén csupán ketten álltak mozdulatlanul: egy szürke öltönyös férfi, kezében újsággal, illetve Zetheus, kivörösödött fejjel, előre hajolva, két kézzel támaszkodva térdein.

Zetheus körbenézett az össze-vissza szaladgáló tömegen, tekintete megakadt a férfin, aki egy helyben állt és őt nézte. Az volt az érzése, hogy ismeri valahonnan, de mielőtt alaposabban szemügyre vehette volna, valaki úgy állt, hogy eltakarta. Zetheus felegyenesett és tett egy lépést balra, hogy újra láthassa, de a férfi már nem volt ott. Lábujjhegyre ágaskodva nézett át a tömegen, hátha újra rábukkan valahol és valóban, az utca túloldalán, épp egy mellékutcába látta befordulni.

Újra ösztönösen cselekedett: a férfi nyomába eredt.