Van az az ismerős, aki tíz éve ugyanazzal a lendülettel meséli, hogy „miatta ment tönkre minden”. A főnök, az ex, a szülők, a gazdaság, a balszerencse. És van a másik fajta ember, aki kapott egy jókora pofont az élettől, feltápászkodott, és ma már abból él, amit akkor tanult. Nem a szerencséjük más. A hozzáállásuk. Az egyik a múltban parkol. A másik beindítja a motort.
-
Tudod, mi a közös a légballonban és a boldogságodban? Mindkettő csak akkor emelkedik, ha elengedjük a plusz súlyt. A gépnek le kell dobni a felesleges terhet. Te meg… gyakran inkább felveszed.
-
Álltál már úgy a buszmegállóban, hogy a menetrendet bámultad, és közben mögötted vérnarancssárga lett az ég? A járat késett. A naplemente nem. Mégis az előbbire figyeltél.
-
Az élet tényleg olyan, mint egy IKEA-bútor. Ott a doboz, benne minden alkatrész, még az a rejtélyes imbuszkulcs is, amit sosem kérdeztél, de mindig megkapod. A kérdés nem az, hogy megvan-e minden darab. Hanem az, hogy nekiállsz-e összerakni.
-
Van az a pillanat, amikor kiderül az igazság. A telefon képernyője még világít, a gyomrod összerándul, és egy furcsa, hideg gondolat csúszik be a fejedbe: „Ezt is én rontottam el.” Pedig nem. Mégis, szinte reflexből magadat kezded boncolgatni. Túl naiv voltál. Túl jóhiszemű. Túl sokat adtál. És ha jobban figyelsz, ha okosabb vagy, ha kevésbé bízol… akkor talán nem fájna ennyire. Ismerős?
-
-
-
-
-
-