Az élet tényleg olyan, mint egy IKEA-bútor. Ott a doboz, benne minden alkatrész, még az a rejtélyes imbuszkulcs is, amit sosem kérdeztél, de mindig megkapod. A kérdés nem az, hogy megvan-e minden darab. Hanem az, hogy nekiállsz-e összerakni.

Van az a pillanat, amikor kiderül az igazság. A telefon képernyője még világít, a gyomrod összerándul, és egy furcsa, hideg gondolat csúszik be a fejedbe: „Ezt is én rontottam el.” Pedig nem. Mégis, szinte reflexből magadat kezded boncolgatni. Túl naiv voltál. Túl jóhiszemű. Túl sokat adtál. És ha jobban figyelsz, ha okosabb vagy, ha kevésbé bízol… akkor talán nem fájna ennyire. Ismerős?

Este 9:47. A hűtő ajtaja nyitva, te pedig ott állsz pizsamában, és komolyan fontolgatod, hogy a maradék sütit „csak megkóstolod”. Ismerős jelenet? Nem azért történik, mert gyenge vagy. Hanem mert fáradt.

Nézz csak körül egy átlagos kávézóban vagy a buszon: mindenki a telefonját bámulja, mintha az élet értelme a következő Instagram-sztoriban rejlene. Reagálunk, válaszolunk, görgetünk – és közben elfelejtünk élni. Olyan ez, mint egy végtelen buszjárat: ülünk hátul, zötykölődünk, és valaki más dönt a kanyarokról.