Egy kihagyott edzés önmagában nem ér semmit. Egy elhalasztott munka, egy átugrott reggeli séta, egy „majd holnap nekiállok” – mind apróságnak tűnnek. A baj nem is itt van. A baj ott kezdődik, hogy minden egyes kihagyással egy kicsit jobban begyakorlod, milyen az, amikor te vagy az, aki kihagy. És ez a rész jóval drágábban jön ki, mint maga a mulasztás.

Fekszel este az ágyban, már majdnem elaludnál, aztán egyszer csak bevillan egy arc. Egy mondat. Egy régi vita. Valaki, aki megbántott. És mire kettőt pislogsz, újra ott vagy fejben évekkel ezelőtt, ugyanazzal a gyomorszorítással. A másik ember pedig valószínűleg épp nyugodtan alszik. Ez benne az egyik legkeserűbb rész.

Az íjász tényleg céloz, mielőtt elengedi a húrt. Nincs második próbálkozás, nincs „majd útközben korrigálok”. A nyíl megy, amerre küldted. Ezért áll ott mozdulatlanul, visszatartott levegővel, mint aki egyetlen rossz mozdulattal elveszíthet mindent. Az élet viszont meglepően ritkán működik így. Mégis sokan úgy élnek, mintha minden döntésük végleges lövés lenne. Mintha egy rossz munkahelyváltás után örökre tönkremenne az életük. Mintha egy rossz első vállalkozás után soha többé nem lehetne újrakezdeni. Mintha egy rossz randi után hivatalosan is elfogyott volna a szerelem a Földről.

Volt egy ismerősöm, aki egy prezentáció után három napig nem tudott aludni. Nem azért, mert elrontotta. Nem omlott össze a PowerPoint, nem hívta véletlenül „anyu”-nak a vezérigazgatót Teamsen. Csak egy kolléga odavetett neki valamit a folyosón, félvállról, kávéspohárral a kézben. Ő pedig hazavitte. Megforgatta. Megfőzte. Megette. Pedig nem is volt éhes.