Utálod a munkádat. Fáraszt a kapcsolatod. Rossz kedvű vagy minden egyes hosszabb közösségimédia-kör után. Mégis csinálod tovább. Mint aki minden reggel fejbe veri magát egy kalapáccsal, majd csodálkozik, hogy estére fáj a feje.

Van az a pillanat, amikor minden klappol. Könnyű felkelni, nem fáj semmi, az agyad nem ködös, és hirtelen mindenhez lenne kedved. Máskor meg… nos, a kanapé és a plafonon üldögélő pók is komolyabb beszélgetőpartnernek tűnik, mint bármilyen teendő.

Volt már olyan napod, amikor egyetlen rossz mozdulat – egy kiömlött kávé, egy félresikerült mondat, egy elrontott e-mail – után egész nap magadat ostoroztad? Mintha belül bekapcsolt volna egy különösen gonosz kommentátor, aki nem ismeri a „szünet” gombot.

Jártál már úgy, hogy egy csomót próbáltál kibogozni, de minél jobban rángattad, annál jobban összebogzódott? Aztán egyszer csak megállsz. Lazítasz az ujjaidon. És a csomó — mintha csak erre várt volna — enged. Az élet problémái kísértetiesen hasonlóak.