A telefonod csörög, te pedig alkudozol az élettel: „öt perc, és tényleg kelek”. Aztán hirtelen eltűnik fél óra, és már cipőt húzol fogmosás közben. A kávé pedig ott áll a pulton, mint egy hűséges testőr: nélküle mintha el sem indulna a nap. De mi van akkor, ha nem a kávéval van a baj – hanem azzal, hogy előző nap mit csináltál – és mit nem?

Azt vettem észre, hogy a legtöbben nem akkor ijednek meg, amikor boldogtalanok. Hanem akkor, amikor már semmin sem lepődnek meg. Amikor a jó hír is csak „oké”, a rossz meg csak „persze”. Nincs kilengés. Nincs igazi öröm, de igazi düh sem. Csak egy furcsa, szürke alapzaj.

Megjön a fizetés, két napig minden rendben lévőnek tűnik, aztán hirtelen a pénz elkezd úgy viselkedni, mint a fél pár zoknik a mosásban: egyszerűen eltűnik. Nem feltétlenül azért, mert kevés volt. Sokszor azért, mert nem volt hozzá térkép.

Reggel 6:00. Az ébresztő megszólal, és az első gondolatod nem túl költői: „Na, ezt most hagyjuk.” Ismerős? Közben valahol mélyen tudod, hogy jót tenne egy kis mozgás. És mégis… maradsz. Vagy épp felkelsz. Nem azért, mert hirtelen megjött a kedved, hanem mert eldöntötted. Itt kezd érdekes lenni a dolog.