Az, hogy valaki ma ott van melletted, semmit nem mond arról, hogy holnap is ott lesz. A holnapért minden egyes nap tenni kell valamit. És ez nem valami romantikus közhely – inkább egy elég kellemetlen igazság, amit a legtöbben akkor szoktak megtanulni, amikor már késő.

Volt egy ismerősöm, aki minden héten lemérte, hogy a kollégái mennyit kerestek, kik kaptak előléptetést, ki vett új autót. Aztán egy nap rájött, hogy fogalma sincs, ő maga mennyit fejlődött az elmúlt évben. Tudta a többiek minden lépését, de a sajátját nem. Ez a fejlődés egyik legalattomosabb csapdája: annyira a kifelé figyelünk, hogy a saját pályánkról is letévedünk.

Tegnap beszélgettem egy ismerősömmel, aki épp a válása közepén tartott. Azt mondta, ennél rosszabb nem jöhet. Aztán hozzátette, halkabban: „de tudod, a szomszédom most lett özvegy.” Nem azért mondta, hogy lekicsinyelje a sajátját. Hanem mert abban a pillanatban értette meg, hogy a fájdalom nem versenysport.

Volt idő, amikor 93 kiló voltam, és büszkén állíthatom: nem a lábedzéstől. Két pizza egy ültő helyemben? Pipa. Reggel első mozdulat a telefon után nyúlni? Dettó. Aztán egy szép napon kimondtam egy mondatot magamnak, és onnantól minden megváltozott. Nem viccelek, nem ezoterikus maszlag – egyetlen mondat, amit elég sokszor elismételtem ahhoz, hogy beégjen. „Nekem egy jó nap testmozgással indul.” Ennyi. És neked?