Az íjász tényleg céloz, mielőtt elengedi a húrt. Nincs második próbálkozás, nincs „majd útközben korrigálok”. A nyíl megy, amerre küldted. Ezért áll ott mozdulatlanul, visszatartott levegővel, mint aki egyetlen rossz mozdulattal elveszíthet mindent. Az élet viszont meglepően ritkán működik így. Mégis sokan úgy élnek, mintha minden döntésük végleges lövés lenne. Mintha egy rossz munkahelyváltás után örökre tönkremenne az életük. Mintha egy rossz első vállalkozás után soha többé nem lehetne újrakezdeni. Mintha egy rossz randi után hivatalosan is elfogyott volna a szerelem a Földről.

Volt egy ismerősöm, aki egy prezentáció után három napig nem tudott aludni. Nem azért, mert elrontotta. Nem omlott össze a PowerPoint, nem hívta véletlenül „anyu”-nak a vezérigazgatót Teamsen. Csak egy kolléga odavetett neki valamit a folyosón, félvállról, kávéspohárral a kézben. Ő pedig hazavitte. Megforgatta. Megfőzte. Megette. Pedig nem is volt éhes.

Az, hogy valaki ma ott van melletted, semmit nem mond arról, hogy holnap is ott lesz. A holnapért minden egyes nap tenni kell valamit. És ez nem valami romantikus közhely – inkább egy elég kellemetlen igazság, amit a legtöbben akkor szoktak megtanulni, amikor már késő.

Volt egy ismerősöm, aki minden héten lemérte, hogy a kollégái mennyit kerestek, kik kaptak előléptetést, ki vett új autót. Aztán egy nap rájött, hogy fogalma sincs, ő maga mennyit fejlődött az elmúlt évben. Tudta a többiek minden lépését, de a sajátját nem. Ez a fejlődés egyik legalattomosabb csapdája: annyira a kifelé figyelünk, hogy a saját pályánkról is letévedünk.