Volt egy ismerősöm, aki egy prezentáció után három napig nem tudott aludni. Nem azért, mert elrontotta. Nem omlott össze a PowerPoint, nem hívta véletlenül „anyu”-nak a vezérigazgatót Teamsen. Csak egy kolléga odavetett neki valamit a folyosón, félvállról, kávéspohárral a kézben. Ő pedig hazavitte. Megforgatta. Megfőzte. Megette. Pedig nem is volt éhes.

Az, hogy valaki ma ott van melletted, semmit nem mond arról, hogy holnap is ott lesz. A holnapért minden egyes nap tenni kell valamit. És ez nem valami romantikus közhely – inkább egy elég kellemetlen igazság, amit a legtöbben akkor szoktak megtanulni, amikor már késő.

Volt egy ismerősöm, aki minden héten lemérte, hogy a kollégái mennyit kerestek, kik kaptak előléptetést, ki vett új autót. Aztán egy nap rájött, hogy fogalma sincs, ő maga mennyit fejlődött az elmúlt évben. Tudta a többiek minden lépését, de a sajátját nem. Ez a fejlődés egyik legalattomosabb csapdája: annyira a kifelé figyelünk, hogy a saját pályánkról is letévedünk.

Tegnap beszélgettem egy ismerősömmel, aki épp a válása közepén tartott. Azt mondta, ennél rosszabb nem jöhet. Aztán hozzátette, halkabban: „de tudod, a szomszédom most lett özvegy.” Nem azért mondta, hogy lekicsinyelje a sajátját. Hanem mert abban a pillanatban értette meg, hogy a fájdalom nem versenysport.