Péntek este. A konyhában félhomály, a hűtő zúg, te pedig úgy érzed magad, mint egy leeresztett lufi. Belépsz az ajtón, és már érkezik is: „Megint késtél.” Te pedig reflexből: „Nem is, csak öt perc volt.” És mire lerúgod a cipőd, már ott álltok a képzeletbeli ringben.
-
Boldog vagy? De tényleg. Az a fajta boldogság, amikor nem csak kiposztolod, hogy „minden szuper”, hanem este, amikor lehunyod a szemed, nem érzed azt a furcsa, megmagyarázhatatlan feszülést a mellkasodban.
-
Reggel 6:47. Nem azért nézel az órára, mert csörög, hanem mert kipihenten kinyílt a szemed. Kint fény van. Nem rohansz. A kávé nem „üzemanyag”, hanem íz. És a legnagyobb dilemmád tényleg az: ma a kertben reggelizz, vagy elugorj a vízpartra?
-
Öt perc a boltig. Ennyi az egész. Cipő fel, kulcs a zsebben, ajtó csukódik. A puszi ilyenkor sokszor formalitásnak tűnik, afféle automatikus mozdulatnak, mint amikor lekapcsolod a villanyt. Aztán jön egy mondat: „Mi van, ha ez az utolsó alkalom, hogy látlak?”
-
A ring sarkában állsz. A reflektor a másik srácot követi, a közönség az ő nevét skandálja. Te meg ott vagy kopott kesztyűben, és valahogy senki nem számol veled. Furcsa érzés. Kicsit sért, kicsit felszabadít.
-
-
-
-
-
-