Volt már olyan, hogy csak „egy percre” felmentél a közösségi médiára, aztán hirtelen eltűnt egy óra? Persze, hogy volt. És közben mit kaptál? Pár random videót, néhány tökéletesnek tűnő életet, meg egy enyhe „valamit kezdenem kéne magammal” érzést.

A legtöbben úgy képzelik a sikert, mint egy szépen kitáblázott útvonalat. Mintha lenne egy térkép, amin csak követni kell a jelzéseket. A valóság ehhez képest inkább egy sáros erdei ösvény, ahol néha vissza kell fordulni, néha meg rájössz, hogy az ösvény… igazából nincs is. És itt jön képbe a kudarc.

Van egy furcsa jelenség: ugyanaz a két szó – „igen” – néha sokkal jobban fáj, mint egy határozott „nem”. Nem azonnal. Hanem később, amikor már benne vagy. Mert a rossz igen nem csak egy válasz. Hanem egy csendes elköteleződés valami mellett, ami közben észrevétlenül elvesz tőled mást.

Már a harmadik „tökéletes tervet” gyártod le fejben, de még mindig nem léptél egyet sem. Ismerős? Láttam már olyat, hogy valaki több időt töltött azzal, hogy kiválassza a legjobb jegyzetelő appot, mint magával a tanulással.