Valaki aprópénzt talál a kasszánál, egy pillanatig hezitál, aztán visszaadja. Senki nem tapsol. Nincs róla poszt. Mégis, valami helyére kerül a világban. És pont itt csúszunk el. Szeretjük azt hinni, hogy csak a „nagy dobások” számítanak. A díjak, a követők, a címlapok. Közben meg Nick Cave egészen más irányba mutat: arra, hogy a mindennapi döntéseink brutálisan alulértékelt erőt képviselnek. Nem költői túlzás. Inkább kényelmetlen igazság.

Van egy furcsa nyomás a levegőben. Mintha mindenkinek lenne egy titkos küldetése, és aki nem találja meg időben, az lemarad az életről. Láttam már olyat, hogy valaki évekig kereste „az igazit” – nem párkapcsolatban, hanem célokban – és közben pont az élet ment el mellette. Pedig lehet, hogy csupán rossz a kérdés.

Van egy srác, akit biztos te is ismersz. Nem a legélesebb kés a fiókban, viszont olyan lendülettel vág bele dolgokba, mintha minimum háromszor végiggondolta volna. És furcsa módon… halad. Közben te ott állsz egy kifogástalanul átgondolt tervvel, és még mindig a rajtnál toporogsz. Ez idegesítő. De nem azért, amiért elsőre gondolnád.

Reggel még alig látod a bögréd alját, de már pörög a fejed. Egy félkész bevásárlólista, egy kínos tegnapi mondat, egy „mi lesz, ha…” spirál. És mire az első korty leér, a napod hangulata nagyjából el is dőlt. Nem a kávé miatt. Hanem amiatt, ami közben a fejedben zajlik.