Reggel van. A fürdőszobában félhomály, a kávé még csak terv, te pedig a tükör előtt állsz, kissé kócos hajjal és azzal a jellegzetes „ma még bármi lehet” arckifejezéssel. Fogkefe a szájban, fejben már pörög a nap. És ilyenkor jó lenne, ha a tükör nem csak visszanézne rád, hanem néha vissza is szólna. Nem hosszú monológokkal. Csak pár mondattal. Olyanokkal, amiket érdemes lenne tényleg felírni a tükörre – mondjuk egy filccel, amit aztán három hétig nem sikerül teljesen lemosni.

Van valami furcsán kielégítő abban, amikor az ember egy zacskó chips alján még az utolsó morzsát is kikaparja. Jó érzés pár másodpercig – aztán marad a só és az üresség. A hírfogyasztás sokszor pont ilyen.

Fekszel az ágyban, csak „egy percre” megnyitod az Instagramot, és tíz perc múlva már úgy érzed, valamit nagyon elrontottál az életben. Mások napfelkeltében jógáznak. Mosolyogva kortyolják a matcha lattét. A lakásuk olyan, mintha egy lakberendezési magazinból lépett volna ki. Közben te ott ülsz a kanapén egy kissé megégett pirítóssal, és azon gondolkodsz: mikor lett mindenki más élete ilyen tökéletes? A rövid válasz: nem lett. Csak nagyon jól meg van rendezve.

Reggel a piros lámpánál állsz. Valaki rád dudál hátulról. A gyomrod összerándul, a pulzusod megugrik, és mire zöld lesz a lámpa, már félig kész forgatókönyv van a fejedben arról, hogy mennyire idióta az illető. Ismerős?