Motiváció

Képzeld el, hogy évek óta mászol felfelé egy hegyen. Végre elérsz egy csúcsra, körülnézel, és ahelyett, hogy ünnepelnél, már a következő, még magasabb csúcsot fürkészed. Ismerős? Ha igen, gratulálok – te is a „sosem elég sikeres” klub tagja vagy, ahová gyakorlatilag minden ambiciózus ember belépőt vált egyszer az életében.

Van az a ritka állapot, amikor minden… működik. A számlák rendben, a kapcsolat békés, a munka nem őrjít meg. És pont ilyenkor jön a gyanús csend. Mint amikor a horrorfilmben hirtelen elhallgat a zene. Ilyenkor két dolgot lehet tenni: hátradőlni, és elhinni, hogy „na, most már így marad”, vagy egy kicsit előre dolgozni. Nem pánikból. Inkább józan önvédelemből.

Tudod, mi a közös a jó borban és az igazán menő emberekben? Hogy az évek múlásával csak jobbak lesznek. Míg a többség azt hiszi, hogy az öregedés egyenlő a megkövesedéssel, te pont az ellenkező irányba tartasz. Na, beszéljük ki, hogyan lehetsz mentálisan rugalmasabb hatvanévesen, mint húszévesen voltál!

Ismerős az a reggel, amikor már az első öt perc jelzi: „na, ma nem te nyersz”? Kiborul a kávé, a busz elmegy az orrod előtt, és valaki már korán úgy néz rád, mintha te lennél minden baj forrása. Ilyenkor két út van: visszabújsz az ágyba (lélekben legalább), vagy azt mondod: oké, nézzük, mit lehet ebből kihozni.

Tudod, mi a közös abban, amikor januárban befizetünk az edzőterembe, aztán februárra már csak a bankkártyánk jár oda? Vagy amikor megfogadjuk, hogy holnaptól egészségesen eszünk, de egy hét múlva már megint a pizzafutárt hívogatjuk? Az, hogy azt hisszük, egyetlen nagy nekibuzdulással meg lehet változtatni az életünket. Spoiler alert: nem lehet.

Van valami közös a jó bűvészekben és azokban, akik könnyedén hatnak másokra: tudják, hova kell „nyúlni”. A jó hír? Nem kell varázspálca – elég pár finom, emberi gesztus. Tegnap egy beszélgetésben valaki feldobott pár kommunikációs trükköt. Nem voltak nagy megfejtések. Inkább olyanok, amik után az ember kicsit bosszúsan nevet: „oké… ezt tényleg használhattam volna eddig is.”

Volt már olyan, hogy csak „egy percre” felmentél a közösségi médiára, aztán hirtelen eltűnt egy óra? Persze, hogy volt. És közben mit kaptál? Pár random videót, néhány tökéletesnek tűnő életet, meg egy enyhe „valamit kezdenem kéne magammal” érzést.

A legtöbben úgy képzelik a sikert, mint egy szépen kitáblázott útvonalat. Mintha lenne egy térkép, amin csak követni kell a jelzéseket. A valóság ehhez képest inkább egy sáros erdei ösvény, ahol néha vissza kell fordulni, néha meg rájössz, hogy az ösvény… igazából nincs is. És itt jön képbe a kudarc.