Motiváció

Szerda délután negyed négy. Épp most döntötted el, hogy mostantól másképp csinálod – de a fejedben már szólt is a hang: „majd hétfőtől”. És ezzel a két szóval szépen el is temetted az egészet, díszes szertartással.

Az edzőteremben januárban tömeg van, márciusban visszhang. A nyelvtanuló appok grafikonjai a harmadik héten zuhannak. Nem a nehézség győzi le az embereket – hanem az, hogy a dolog egyszer csak nem izgalmas többé.

A nagymamám nem azért nem ment le többé a piacra, mert nem akart. Hanem mert egy nap már nem bírta felhozni a szatyrot a harmadikra. Nem betegség vette el az önállóságát – hanem az erő, ami észrevétlenül elfogyott.

Nézz meg egy kisgyereket, ahogy járni tanul. Elesik, feláll, elesik, feláll – és egyetlen pillanatig sem jut eszébe, hogy „na, ez a járás-dolog nem nekem való”. Aztán eltelik harminc év, és ugyanez az ember már azért nem iratkozik be egy táncórára, mert mit szólnak majd a többiek.

Két órája birkózol egy problémával, amit a kollégád két perc alatt megoldana. Mégsem szólsz neki, mert mit gondolna rólad. Közben ő pontosan ugyanezt játssza egy másik feladattal – történetesen olyannal, amiben te vagy a profi.

Amikor a barátod hív, hogy borult az élete, tíz perc alatt összeraksz neki egy értelmes tervet. Amikor a sajátod borul, hetekig rágod ugyanazt a három gondolatot. Ugyanaz a fej – két teljesen különböző teljesítmény.

Megdicsérik a munkádat, és fél másodperc alatt lekicsinyled: „á, csak szerencsém volt”. Közben azt hiszed, szerény vagy. Pedig valójában visszadobtál egy ajándékot – és közben magadról is kiállítottál egy bizonyítványt.

Számold össze: hány órát ülsz egy nap? Autóban, íróasztalnál, ebédnél, este a kanapén. A legtöbbünknél ez több, mint amennyit alszunk. A tested közben nem pihen, hanem lassan üzemmódot vált – és nem abba az irányba, amelyikbe szeretnéd.