Párkapcsolat

A jó bor és a tartós kapcsolat között több a hasonlóság, mint hinnéd. Mindkettő idővel érik, de csak akkor, ha van bennük valami különleges összetevő. A párkapcsolatok esetében ez nem más, mint a közös nevetés – és nem, most tényleg nem viccelek.

Van valami különös abban, ahogy az élet működik. Akár zongorázni tanulsz, akár egy kapcsolatot próbálsz életben tartani, akár azt szeretnéd, hogy végre ne háromnapos fellángolás legyen az „új életed” – mindig ugyanoda lyukadsz ki: az ismétléshez. Igen, ahhoz a bizonyos unalmas, szürke, kicsit monoton dologhoz, ami valójában a legnagyobb varázslatot rejti magában.

A párkapcsolatok és a közlekedés között több a hasonlóság, mint hinnéd. Mindkettőben mindenki meg van győződve arról, hogy ő csinálja jól, a másik meg teljesen inkompetens. Csakhogy míg az utakon ez legfeljebb egy dudálással végződik, otthon könnyen hidegháború lehet belőle. Ideje tehát szembenézni ezzel a veszekedés-mítosszal, mert kezd kínossá válni, hogy sokan még mindig a hangos vitát tekintik a „mély szerelem” bizonyítékának.

Egy rossz kapcsolatban lenni olyan, mint gördeszkával felmenni az emeletre: lehet próbálkozni, de vért izzadsz közben, és a végén úgyis leesel. Sokáig én is azt hittem, hogy a kapcsolat arról szól, ki bírja tovább egyedül cipelni a másikat. Aztán rájöttem, hogy hol a baj.

Ültél már úgy a kanapén, hogy századszor is ugyanazt a gondolatot forgattad: maradni vagy menni? Mint egy mozifilm, amire beültél, már az első tíz percben láttad, hogy ez sz*r lesz, mégis ott ülsz és várod, hátha mégis lesz valami jó kis fordulat, hátha mégis izgalmas lesz. S ha már megvetted a jegyed, végignézed. Aztán a kijössz a végén és azt mondod: ez tényleg sz*r volt, jobb lett volna kijönni, amikor először gondoltál rá.

Van valami furcsa és szívszorító abban, amikor egy pár tegnap még egymás karjaiban aludt el, ma pedig a kanapén, külön-külön. A szobában nincs vihar, csak csend – de az a csend nehezebb, mint bármilyen kiabálás. És mindketten tudják: egyetlen „sajnálom” elég lenne. Csak hát az ego mindig harsányabb, mint a szív.

Képzeld el, hogy nagy prezentáció előtt állsz, vagy épp egy kellemetlen beszélgetésre készülsz. Izzad a tenyered, remeg a térded, és úgy érzed, mintha tonnás súly nehezedne a válladra. De mi van, ha azt mondom, hogy a leggyorsabb stresszoldó nem egy tablettában, hanem egy egyszerű ölelésben rejlik?

Bezárjuk az ajtót, letesszük a telefont, és végre csend van. Ismerős? Nincs kolléga, aki kérdez, nincs partner, akinek meg kell felelni, nincs közönség, aki tapsolna vagy fújolna. Csak te maradsz – a saját gondolataiddal. És itt jön a nagy kérdés: tetszik neked az a valaki, aki ebben a magányban előlép?