Önbizalom

Volt egy ismerősöm, aki egy prezentáció után három napig nem tudott aludni. Nem azért, mert elrontotta. Nem omlott össze a PowerPoint, nem hívta véletlenül „anyu”-nak a vezérigazgatót Teamsen. Csak egy kolléga odavetett neki valamit a folyosón, félvállról, kávéspohárral a kézben. Ő pedig hazavitte. Megforgatta. Megfőzte. Megette. Pedig nem is volt éhes.

Volt egy ismerősöm, aki minden héten lemérte, hogy a kollégái mennyit kerestek, kik kaptak előléptetést, ki vett új autót. Aztán egy nap rájött, hogy fogalma sincs, ő maga mennyit fejlődött az elmúlt évben. Tudta a többiek minden lépését, de a sajátját nem. Ez a fejlődés egyik legalattomosabb csapdája: annyira a kifelé figyelünk, hogy a saját pályánkról is letévedünk.

Ismerős érzés? Reggel beragad a forgalom, főnök morog, párod félvállról vesz, és estére már össze is állt a fejedben a tökéletes mentegetőző-lista, hogy miért nem ott tartasz, ahol szeretnél. Kényelmes, nem? Csakhogy van egy apró bökkenő: amíg ezt a listát fújod, közben átadod a saját életed kormányát mindenki másnak. És aztán csodálkozol, hogy nem oda mész, ahova akarsz.

Évekig azt hittem, hogy a sikeres emberek titokban kaptak valami extra adagot a génlottón. Tudod, azok, akik hegycsúcsokat másznak meg reggelire, vállalkozást építenek a konyhaasztalnál, vagy egyszerűen csak nem omlanak össze, ha az élet mellbe vágja őket. Sokáig néztem őket egyfajta csendes irigységgel, és azt gondoltam: „nekem hiányzik valami”. Aztán rájöttem, hogy nem hiányzik semmi. Csak rossz helyen kerestem.

Tudod, miért megy csődbe a legtöbb lottó főnyeremény nyertese? Igen, idióta döntések következményeként, de miért hoznak idióta döntéseket? Miért szabotálják a saját életüket az ilyen „szerencsés” emberek? A válasz: mert nem egyezik az identitásukkal.

Reggel 6:00. Az ébresztő megszólal, és az első gondolatod nem túl költői: „Na, ezt most hagyjuk.” Ismerős? Közben valahol mélyen tudod, hogy jót tenne egy kis mozgás. És mégis… maradsz. Vagy épp felkelsz. Nem azért, mert hirtelen megjött a kedved, hanem mert eldöntötted. Itt kezd érdekes lenni a dolog.

Volt egy ismerősöm, aki évente kétszer vitt szervizbe egy öreg tragacsot. Olajcsere, szűrők, apróbb finomhangolások. Az autó? Köszöni, még mindig pöccre indul. Ő maga? Állandó derékfájás, nulla energia, „majd hétvégén kipihenem”. Valahol itt csúszik félre a történet. A testünkkel furcsán bánunk. Nem cseréljük, mégis úgy használjuk, mintha lenne raktáron másik.

Van az a ritka állapot, amikor minden… működik. A számlák rendben, a kapcsolat békés, a munka nem őrjít meg. És pont ilyenkor jön a gyanús csend. Mint amikor a horrorfilmben hirtelen elhallgat a zene. Ilyenkor két dolgot lehet tenni: hátradőlni, és elhinni, hogy „na, most már így marad”, vagy egy kicsit előre dolgozni. Nem pánikból. Inkább józan önvédelemből.