Egy félig igaz történetet fogok elmesélni egy öreg székelyről, akinek az volt a szavajárása: talán.
A székely ember lovakat tartott, és egy nap a legszebb paripája elszabadult és megszökött. Mindenki sajnálta az öreget, hogy jaj, te szegény, odalett az a csodás lovad, de ő csak annyit mondott: talán. Aztán másnap visszajött a gyönyörű fekete szőrű mén és hozott magával 6 vadlovat. Azokat is befogták, és mindenki mondta az öregnek, hogy te milyen szerencsés vagy, most 7 lovad van! Mire ő csak annyit mondott: talán.
Volt a vadlovak között egy igencsak szép, de vad csődör. Az öreg székely fia úgy döntött, hogy betöri. Meg is lovagolta, csakhogy a ló egy adott ponton, amikor senki nem számított rá, megvadult és ledobta magáról a fiút. A legénynek eltörött az egyik lába. Erre mindenki sajnálkozott: jaj, te szegény, a fiad eltörte a lábát és most nem fog tudni segíteni neked. Az öreg csak annyit mondott: talán.
Nem telt el két nap és jött a katonaságtól az értesítő: minden sorköteles fiatalember azonnal jelentkezzen, mert kitört a háború! Nagy volt a szomorúság, hogy a fiút viszik katonának, de az öreg csak annyit mondott: talán. A legény bebicegett a katonaságra, de elutasították.
Talán minden okkal történik? Talán néha a rossz valójában jó? Talán olyankor is nyavajgunk, amikor nem kellene? Talán túl sokszor ítélkezünk túl korán? Talán ideje elfogadni azt, amit úgysem tudunk megváltoztatni.
S akkor talán még boldogok is lehetnénk…?
Sikert és boldogságot: