Az életben az az érdekes, hogy most élünk. És most. És most. Nem holnapután. Most. A gondolataink azonban legtöbbször valahol a jövőben vannak és így nem tudjuk megélni az apró, de értékes pillanatokat, sőt gyakran még a nagyokról is lemaradunk.
Amikor a gyerekünk szereplésén a videókamerával babrálunk, hogy remek felvétel készüljön róla, nem figyelünk igazán a gyerekünkre. A kamerával, a beállításokkal, és a fényekkel vagyunk elfoglalva, drukkolunk, hogy az előttünk ülő ne pont akkor köhögje el magát, amikor a mi kis porontyunk szólal meg. És miért? Azért, mert a jövőn jár az eszünk: legyen majd egy videófelvételünk, amit majd visszanézhetünk. De őszintén, hányszor nézzük ezeket vissza? Olyan is van, hogy egyszer sem. És közben nem éljük át az a pillanatot, ami tényleg értékes lett volna.
A Dalai Láma azt mondta:
Az ember feláldozza az egészségét, hogy pénzt keressen. Aztán feláldozza a pénzét, hogy visszaszerezze az egészségét. És mivel olyan izgatott a jövőjével kapcsolatban, hogy elfelejti élvezni a jelent, az eredmény az, hogy nem él sem a jelenben, sem a jövőben; úgy él, mintha soha nem halna meg, és aztán úgy hal meg, hogy sohasem élt igazán.”
Ahhoz, hogy éljünk tehát vissza kell térnünk a jelenbe. Mit jelent ez? Hogy a gondolataink ne legyenek máshol, másvalamikor, hanem legyenek ott, ahol épp vagyunk, arra figyelve, amit épp csinálunk. Bármit is csinálunk, kapcsoljuk be minél több érzékszervünket a folyamatba (tudjuk, öt van belőlük, de ritkán használunk egynél többet egyszerre). Pedig ha például eszünk, az ételt lehet látni, szagolni, tapintani és ízlelni. Mi legtöbbször evés közben legfeljebb ízlelünk, de olyan is van, hogy még azt sem.
Ha megtanuljuk megélni a pillanatot, nagyon érdekes dolog fog történni: észlelni fogjuk azt, hogy tényleg élünk!
Sikert és boldogságot: