Ma lesz a húsz éves érettségi találkozóm. Magam sem hiszem el, hogy eltelt húsz év, azaz két évtized. Nem látom, nem érzem, nem jön, hogy elhiggyem. Nagyon ritkán gondolkodok a múlton, ha teszem, akkor is csak azért, mert tervezek valamit, tehát olyankor is valójában a jövőn töröm a fejem. De leginkább a jelenben szeretek igazán ott lenni, hiszen abban élek. Most viszont jön az oszióra és úgymond rákényszerültem, hogy elgondolkodjak az elmúlt tíz és húsz éven. Ne aggódj, nem beszámolót írok! 🙂 A múltamon való gondolkodás ráébresztett egy-két dologra és ezeket szeretném megosztani Veled.
Sokszor, sokan mondják, hogy mi mindent megbántak, amit a múltban tettek. Neked is van olyan, amit, ha visszamehetnél az időben, most másképp csinálnál? Nemrég a párom is megkérdezte tőlem ezt. Szinte gondolkodás nélkül rávágtam, hogy semmit. Elhamarkodottan válaszoltam? Meggondolatlanul? Egyáltalán nem. Miért volt ilyen könnyű válaszolni? Mert valójában csak a jelenem kellett számításba vennem. Azt, hogy meg vagyok-e elégedve önmagammal, szeretem-e az életemet. És a válasz egy kategorikus igen volt.
Tisztában vagyok vele, hogy minden, ami a múltamban történt, hozzájárult ahhoz, hogy itt legyek most, ahol és ahogyan vagyok. Mi több, minden gondolatom és döntésem, akár jó, akár rossz, összességében egy irányba vitt engem: oda, ahol most vagyok. Tehát nem a múltam kell értékelnem, hanem a jelenem. Ha meg elégedett vagyok vele, miért akarnék bármit is megváltoztatni a múltamban?
Azt is tudom, hogy néha a jó döntéseknek is lehetnek negatív következményei. Tehát azon is fölösleges tépelődni, hogy mi lett volna, ha ezt és ezt egy kicsivel másképp, kicsivel jobban csináltam volna. Ha már nem tudok változtatni rajta, akkor meg végképp „sziszifuszi munka”.
Mi a legfontosabb tehát? A múlt, a jövő vagy a jelen? Számomra egyértelmű: mindenik ugyanolyan fontos, egyik sincs a másik nélkül. A jövőképemből lesz a jelenem, majd abból a múltam. A múltamból tudok tanulni, következtetéseket levonni, hogy a jövőm jobb, szebb, értékesebb legyen. De az, amitől a jobbat, szebbet vagy értékesebbet remélem, azt valójában most, a jelenben élem meg, majd ebből lesz egy emlék. Rajtam múlik, hogy olyan legyen, amire szívesen gondolok vissza.
Idő. Ördögi és egyben csodálatos dolog. Nekem az utóbbi. Mert az időnek köszönhetem mindazt, amiért érdemes élni. Hogy tudom értékelni az életet. Hogy tudok örülni a pillanatnak. Hogy vannak céljaim. Hogy szeretnék elérni valamit, amíg élek.
Panaszkodhatnék, hogy milyen kár, hogy nem élünk legalább ötszáz évig! Én inkább annak örülök, hogy nem annyit élünk, mint egy tiszavirág, (ami nem is virág, hanem egy rovar). Mit kezdenék azzal az egyetlen nappal? Gondolj bele: reggel meglátod a napvilágot, este vége mindennek. Ehhez képest fantasztikus, hogy nekünk, embereknek mennyi időnk van! Bármire elég, amit szeretnénk. Megtapasztalhatjuk, milyen a szerelem. Körbeutazhatjuk a világot. Lehetnek gyerekeink, unokáink, sőt sokaknak még dédunokái is. Valóra válthatjuk az álmainkat, bármennyire is merészek azok. Megöregedhetünk együtt valakivel. Láthatunk napfelkeltét és napnyugtát, ahányat csak akarunk. Számolhatjuk a hullócsillagokat, kergethetjük a szivárványt. Alhatunk délig (akár többször is). Nevethetünk szívből annyira, hogy egy kicsi belecsurran. Ébredhetünk az ágyban tálalt reggeli kávé illatára. A legjobb benne: ez a lista végtelen!
Ugye milyen jó élni? 🙂