Több, mint három évtizedet úgy éltem le, hogy másoknak akartam megfelelni. Végül rájöttem, hogy én jól vagyok úgy, ahogy vagyok, s akinek meg nem tetszem így… az már nem az én problémám.
Hallgasd meg (3:50 perc) ⇩
Olvasd el (4 perc) ⇩
Sokan beleesnek abba a hibába, hogy álarcokat vesznek fel azért, hogy mások kedveljék őket. Csakhogy ez többszörösen is rossz: egyrészt képmutatók vagyunk, másrészt hazudunk embertársainknak és saját magunknak, ezzel rombolva az önbecsülésünket, aminek közvetlen hatása van az önbizalmunkra. Ahogy csökken az önbizalmunk, úgy kell egyre inkább egy más arcunkat mutatnunk másoknak, hiszen azt is el szeretnénk rejteni, hogy lassan milyen emberré váltunk.
Csupán egy megoldás van: fel kell vállalnunk valódi önmagunkat. Egyébként is: aki igazán szeret bennünket, az elfogad úgy, ahogy vagyunk, búval-bajjal, problémákkal, jóval-rosszal. Hiszen senki sem tökéletes, mi sem és más sem, tehát értelmetlen elvárni egymástól, hogy azok legyünk.
Szerencsére ezt is elég sokan felismerik még időben, és ledobják álarcaikat. Van, aki egyenesen élvezi, hogy az emberek mennyire megdöbbennek, van, aki megrémül és visszaveszi a régi, hamis énjét. Azt kell, hogy mondjam, egyik sem igazán jó megoldás, sem visszatáncolni a képmutatáshoz, sem az, hogy hirtelen nagyon megváltozunk – mert gyakran ez azzal jár. Az emberek nem fogadják túl jól az ilyen jellegű változásokat, ezek túl gyorsak, túl meredekek számukra. A szeretteinkkel nem lehetünk ennyire kegyetlenek, ehelyett legyünk kíméletesebbek, és fokozatosan adjunk valódi önmagunkból mindig többet és többet.
Nem hivatkozhatunk kizárólag arra, hogy „aki szeret, az így is elfogad”, mert emlékeznünk kell arra: mi voltunk azok, akik hamis képpel áltattuk őket. Időt kell adnunk nekik arra, hogy elfogadják: nem megváltoztunk, hanem megmutatjuk a valódi énünket.
Ugyanakkor nagyon fontos: az, hogy végre felvállaljuk valódi énünket, nem jelenti azt, hogy mi ne változtathatnánk a rossz szokásainkon. Nem mondhatjuk folyton azt, hogy ezek vagyunk mi, ha tetszik, jó, ha nem, viszlát, ugyanis javulni mindig van lehetőségünk. Igen, ezek vagyunk mi most, de kik szeretnénk lenni? Ez az, amiben a szeretteink segíteni, támogatni tudnak bennünket. Felismerhetjük a hibáinkat egyedül vagy rámutathatnak mások, de utóvégül mi vagyunk azok, akik el kell döntsék: együtt akarunk ezzel élni vagy inkább megváltozunk.
Vegyük észre azt is, hogy a képmutatás és a megváltozás egymásnak nem szinonimái. Minden hibánk, az összes rossz szokásunk megváltoztatható – ha mi akarjuk. És ez a lényeg: magunkért csináljuk, ne másokért. Ha ettől esetleg mások is jobban fognak kedvelni, az már csak hab a tortán.
Zárásul még csupán annyit: mit szeretnél jobban, ha kedvelnének az emberek vagy ha elfogadnának olyannak, amilyen vagy? Bízom benne, hogy belátod: nem kell megjátszd magad ahhoz, hogy mások kedveljenek.
Sikert és boldogságot: