Mindenkit ér bántódás az élete során. Egyesek mintha mégis sokkal könnyebben és hamarabb el tudnák engedni azokat. Hogyan tehetnénk mi is ezt?
Hallgasd meg (1:18 perc) ⇩
Olvasd el (1 perc) ⇩
Egyszer egy tanár bement az osztályba és azzal kezdte a tanítást, hogy elmondott egy viccet. Az egész osztály nevetett, egyesek még meg is könnyezték, annyira jó vicc volt. Aztán egy kis idő elteltével a tanár újra elmondta ugyanazt a viccet, amire már csak néhányan nevettek – még mindig vicces volt.
A tanár folytatta az órát, aztán pár perc után, harmadszor is elmondta ugyanazt a viccet, szóról szóra. Senki nem nevetett, már csak a tanár mosolygott egyedül. Azt mondta:
– Ugye, milyen érdekes, hogy ugyanazon a viccen képtelenek vagyunk többször nevetni, mégis, amikor van egy bánatunk vagy aggályunk, képesek vagyunk a végtelenségig rágódni rajta?
Engedjük el ezeket, ne kapaszkodjunk beléjük, mert pontosan ezzel adunk erőt nekik. A bánat is olyan, mint egy seb: minél többet piszkáljuk, annál többet ártunk.
Sikert és boldogságot: