Vagyon, rang és boldogság – ezek általában azok, ami szerint a legtöbb ember méri a sikert. A mérce viszont emberről emberre változik. Van, akinek már az siker, ha egy nap nem kell éhezzen, s van, aki a 88 millió dolláros bankszámla mellett sem érzi, hogy sikeres. Hogyan mérhetjük tehát objektíven a sikert?
Az a név, hogy Dave Mustaine, nem sokunknak mond valamit. Nem csoda, hiszen nem mindenki szereti a rockzenét, nem mindenki élte tini éveit a ‘80-as és ‘90-es években, de akkor is elmesélem, mert a története igencsak tanulságos, legalábbis ami a sikert illeti.
Dave Mustaine egy feltörekvő rockbandában volt gitáros, s épp aláírták az első lemezszerződésüket, amikor a banda kirúgta őt. Dave ettől meglehetősen frusztrált lett és mély bosszúvágy hajtotta, ezért éjt nappallá téve dolgozott: elhatározta, hogy megmutatja a volt bandájának, hogy mi az igazi siker, az orruk alá fogja dörgölni, hogy mekkora hibát követtek el. Igaz, hogy évekbe telt, de sikerült neki: több, mint 25 millió lemezt adtak el, csarnokokat töltöttek meg emberek tízezreivel világszerte a koncertjeiken. Igazi sikersztori, nem igaz?
Az a vicces, hogy Dave Mustaine ezek után is teljes csődnek tartotta magát – ezt ő maga vallotta be könnyek között egy interjúban. Az óriási (külső) sikerek ellenére ő továbbra is azt érezte, hogy nem volt sikeres (belső), annál a puszta ténynél fogva, hogy az előző bandájának nem tudott az orra alá dörgölni semmit, ugyanis az a banda a Metallica volt, ők meg több, mint 180 millió lemezt adtak el és jóval nagyobb sikert arattak, mint a Megadeth.
Dave Mustaine úgy értékelte a sikert, hogy mindent az előző bandájához mért. Úgyhogy hiába volt vagyonos, hiába volt híres, hiába őrültek meg utána rajongók százezrei, őt mindez nem hatotta meg. Továbbra is úgy gondolt magára, mint a fickó, akit kirúgtak a Metallica-ból.
A tanulság, amit le kell vonnunk a rocksztár történetéből az az, hogy kétféle siker van: külső és belső. A külső siker az, ahogyan általánosságban megítélik az emberek a sikert: vagyon, rang, hírnév. De mindez nem több, mint egy sapka csihány. Az ember belső sikere az, ami számít, azaz, hogy mi hogyan döntünk, kihez és mihez mérjük magunkat. Dave Mustaine akkor érezte volna, hogy sikeres, ha túlszárnyalja a Metallica sikerét.
Mit rontott el Dave? Először is azt, hogy a sikerét nem saját magához mérte, hanem az előző bandájához. Mert attól a pillanattól kezdve, hogy kirúgták, ő keményen dolgozott és kétség nem fér hozzá, óriási sikereket aratott. Ha csupán ennyit nézett volna: ki voltam tegnap és ki vagyok ma, tisztán látta volna a sikereit. A belső siker legfontosabb tényezője tehát ez: csak és kizárólag magunkhoz hasonlítsuk magunkat. Természetesen ezt egyszerű mondani, de nem könnyű kivitelezni, főleg ha rosszul fogunk hozzá (lásd Dave történetét).
Peter Drucker egyszer azt mondta, hogy nincs annál haszontalanabb dolog, mint olyan valamiért dolgozni meglehetősen hatékonyan, amire nincs is szükség. Kerüljük el ezt a hibát, és vizsgáljuk meg, mit is tartunk mi értékesnek. Ha sikerül ezt feltérképezni, megeshet, hogy ráébredünk, máris sikeresek vagyunk. De lehet, hogy azt fedezzük fel, hogy olyasmin dolgozunk, ami semmivel sem visz közelebb a sikerünkhöz. Van, akinek valóban a pénz jelenti a sikert, de van, akinek a családdal együtt töltött idő.
A siker mércéje tehát ez: állapítsuk meg, mi saját magunk számára a siker, majd dolgozzunk azon, hogy azt elérjük, s máris sikeresnek fogjuk érezni magunkat, mert nap mint nap azt fogjuk tapasztalni, hogy jó irányba haladunk, s hogy egyre közelebb vagyunk ahhoz, amit szeretnénk.
Sikert és boldogságot: