Mindenkinek meg akartam felelni, mindenkivel jóban akartam lenni, azt akartam, hogy mindenki szeressen. Nem vágytam népszerűségre, csupán annyit szerettem volna, hogy akikkel kapcsolatban állok, kedveljenek engem.
De ez egy színjáték, ami csupán ideig-óráig tud működni. Ahogy nő az ember ismerősi köre, egyre nehezebb lépést tartani. Megerőltetővé vált mindig másnak lennem, de nem volt választásom. Attól tartottam, ha a valódi énemet mutatom, mindenki elfordul tőlem. Lassan meg elvesztettem azt, ami a legfontosabb kellett volna legyen: önmagam.
Sok ismerősöm, barátom volt, de senki nem ismert igazán, mert mindenkivel az az ember voltam, akit ő szeretett volna látni. Az egyébként is zárkózott egyéniségem kiéleződött, míg végül teljesen egyedül lettem a világban. Én és jómagam. Végül is jól „elvoltunk”…
Változtak az idők, elkoptak a barátok, eltűntek az emberek az életemből. Soha, senki nem látta meg a valódi énemet. A befelé fordulás következtében arra jutottam, hogy nem is volt szükségem senkire. Észre se vettem, hogy szinte áttörhetetlen falakat húztam fel magam köré, hogy megvédjem magam… De mitől is? Valójában saját magamtól?
De megtetszett a zárkózottság. Titokzatosnak éreztem magam tőle. Egy újabb csapda, egy újabb színjáték. Azzal vigasztaltam magam, hogy ha senkit nem engedek közel magamhoz, senki nem tud megbántani. Úgy tűnt, boldog vagyok, de mélyen belül éreztem, hogy hiányzik valami az életemből. Több irányba is hajtottam – fejetlenül, nem is sejtve, hogy valójában nagy baj van velem: magányos vagyok.
Aztán egy nap minden a feje tetejére állt.
Találkoztam valakivel, aki úgy gondolta, hogy van valami a zárkózott énem mögött. Évekkel később mondta el nekem: meg volt győződve róla, „hogy érdemes megkapargatnia a szürke felszínt, mert arany van alatta”. És először, amióta az eszemet tudom – magam sem tudom miért –, nem játszottam színjátékot. Kimondhatatlanul jól esett a valódi énemet mutatni, ami meglepő módon nem volt ijesztő számára, sőt! Egyre inkább megnyíltam, többet és többet mutattam meg magamból, míg végül egy nap ott álltam, csak én. És ő. Romokban hevertek körülöttem a lerombolhatatlan fal téglái. Leírhatatlanul felszabadító érzés volt!
Az ő segítségével elindultam egy olyan úton, ahol visszataláltam önmagamhoz, és a legjobb benne az, hogy útközben megtaláltam azt is, ami hiányzott az életemből. És ez nem valami, hanem valaki volt: az életem párja.
Az önszeretet nem önzőség.
Ráébredtem, hogy ahhoz, hogy kedveljenek, szeressenek az emberek, nem színjáték kell. Az kell hozzá, hogy elfogadjam önmagamat olyannak, amilyen vagyok. Szeressem önmagam. Így megadom az esélyt arra, hogy felbukkanjanak az életemben azok az emberek, akiknek úgy vagyok jó, ahogy vagyok. Akik nem akarnak megváltoztatni.
A történethez hozzátartozik: roppant hosszú út vezetett oda, ahol most vagyok, illetve vagyunk. Sok munka és rengeteg befektetett energia kellett hozzá, mindkét fél részéről. De végre elmondhatom: ez vagyok én. Van, aki elfogad így, van, aki nem, de ez már nem az én bajom. Nincs több színjáték, nincsenek falak. És mi a legjobb az egészben? Az, hogy ha valaki elfogad és feltétel nélkül szeret úgy, ahogy vagy, bebizonyítja, hogy szerethető vagy. Elég vagy, nem kell álarcok mögé bújnod.
A boldogság az, ha találsz valakit, aki tudja, hogy nem vagy tökéletes, mégis úgy kezel, mintha az lennél.
Sikert és boldogságot: