Főoldal Titkos érdekességek a Víz alatt könyvről
Erdély Kata

Kulisszatitkok, érdekességek

Figyelem! Ha nem olvastad a könyvet, semmiképp ne nézd meg ezt az oldalt. Rengeteg cselekményleírást tartalmaz, amelyek elrabolják a könyv által nyújtott élményeket!

Egy meghitt beszélgetés keretén belül, a párom, Timi, aki aktívan részt vett a könyv elkészítésében, kifaggat olyan dolgokról, amelyekről ő sem tudott még semmit. És én szívesen megválaszolom kérdéseit, elárulva ezzel sok háttérinformációt és kulisszatitkot.

ClearPad

A könyvben elég nagy hangsúlyt kapott az utópikus jövőkép. Nyilván nem a technológián van a lényeg, viszont ezáltal tudok egy apró betekintést nyújtani abba, amit elképzeltem. Itt egy fotórealisztikus bemutatása az átlátszó, hajlékony, mesterséges intelligenciával ellátott szupertabletnek, a Szípí, azaz CP, vagyis a ClearPad AI-nek.

ClearPad

Levél Alexnek

Azt gondolom, hogy Víz alatt egyik legszívszorítóbb pillanata az, amikor Mila levelét olvashatjuk, amit Alexnek címzett ezelőtt több, mint húsz évvel. Ez a levél kézírással is elkészült, de objektív okokból a könybe egy beszerkesztett változat került be. Az eredeti változatot megtekintheted alább:

Levél Alexnek

Alternatív kezdet

Az eredeti elképzelés szerint a könyv így kezdődött. Sok olyan adat van benne, amelyeket a Víz alatt 2.0-ás (kiadott) változatából kivettem, viszont egyes – általam fontosnak tartott – részeit, szétszórva felhasználtam a történet során.

Csupán néhány gyengéden csobbanó esőcsepp zavarta meg a csendet. A lány arcát kellemes melegség cirógatta. Különös volt erre ébredni. Furcsa volt egyáltalán felébredni, mert nem emlékezett arra, hogy elaludt volna. Most meg ott lebegett a hátán fekve, szinte békésen. Legalábbis így érezte egy másodperc töredékéig.

Aztán élesen beléhasított a felismerés, a valóság kíméletlenül kipofozta az álmot a szeméből. Lepergett előtte a pillanat, amikor érezte, hogy már nem szorítja a férfi kezét. Feleslegesen kapkodott utána, hiába kiabálta a nevét. A végtelen sötétség elnyelte, magával ragadta őt, akiért érdemes volt küzdeni.

Megpróbált felülni. Keserű fájdalom nyilallt egész testébe. Visszaroskadt a kemény deszkára.

Fejét jobbra fordította.

Csak a víz.

Balra.

Ugyanaz.

Fülelt.

Semmi.

Nyelvét a fogai között előretolva megkísérelte szétfeszíteni kicserepesedett ajkait. Húzódott, de nem engedett. Olyan volt, mintha valaki összeragasztotta volna a száját álmában.

Egy erőtlen nyögés kíséretében oldalra lökte magát, majd felemelte az utolsó palackot. Lecsavarta a kupakját. Szájára csepegtette az utolsó korty vizet. Összepréselte ajkait, hogy átitatódjanak, majd felsóhajtott. Pontosabban hörgött, mint egy sebzett őz.

Körülbelül egy hete volt egyedül. Valójában nem is tudta pontosan mióta. Lehunyta szemét és megjelent neki a férfi. Mintha szemtől szemben ültek volna, annyira élethűen látta maga előtt azarcát. Olyan mosolya volt, mint egy filmsztárnak: ravasz, mégis nyugalmat árasztó. Ölni tudott volna a mosolyáért. Ám a férfi arca elkomolyodott. A lány tudatában volt annak, hogy mindez csak képzelgés, mégsem tudta befolyásolni, amit látott. A férfi összeráncolta a homlokát, ezért a lány lesütötte a szemét, majd ráripakodott:

– Egyedül hagytál! – A legjobb védekezés a támadás.

Azon kapta magát, hogy hangosan beszél, de nem érdekelte. Egyébként sem volt egy árva lélek a közelében.

– Hazudtál! Hagyj békén! Engedj! – zokogta. Szinte észre sem vette, hogy alatta a tutaj nekiütközött valaminek és megbillent.

A lány gurulni kezdett.

Nem ellenkezett.

Nem kapaszkodott.

Csak még egy szót suttogott.

– Alex…

Azzal ellepték a hullámok.

Tíz nappal korábban
2017. augusztus 17., csütörtök, 14:03

– Nyertem! – kiáltott diadalmasan Mila. – Három – mutatott magára büszkén, nem is sejtve, hogy a férfi engedte őt nyerni –, egy – öltötte ki vérvörös nyelvét Alexre.

– Tudod, hova dugd – vágott vissza mély hangján, félig-meddig mosolyogva a férfi, miközben szemmel láthatóan bosszúsan pakolta a figurákat vissza a dobozba. – Akkor én téged? – pillantott kérdőn kedvesére.

– Bizony! Egy fél órán át! Várlak odaát! – Azzal felugrott és topmodellekre jellemző, mesterkélt billegéssel elindult a háló felé, útközben lekapva magáról a rózsaszín toppot.

A férfi ezt látva gyors iramban szedte össze a táblát, majd a lány után sietett, aki már a hasán fekve várt rá a hatalmas franciaágyon.

– Istenem, de gyönyörű vagy! – Telepedett le mellé és végighúzta ujjait a lány gerincén, a nyakától egészen addig, míg a tangában megbotlott a mutatóujja. – Szeretlek, Mila – súgta a fülébe. A lány teste finoman megrázkódott, felé fordult és megjátszott durcássággal rászólt:

– Nem ez a nyereményem, Mr. Black! Tudom, hogy nem ehhez van szokva, de kérem, lásson munkához!

– Igenis, Miss Reverof – engedelmeskedett a férfi.

Nem volt ínyére.

Sem a munka.

Sem a veszítés.

Alex profi pókerjátékosként szerezte vagyonát egészen fiatalon, amit aztán ingatlanokba és start-up vállalkozásokba fektetett, így most, alig harminchét évesen, egy ujját sem kellett mozdítania. Magányos farkasként mindene megvolt, amire csak vágyott. Kivéve egyvalamit. Pontosabban egyvalakit. Hat évvel ezelőtt pedig őt is megtalálta. A tűzvörös hajú lányt, aki egy csapásra megigézte, később meg halálosan beleszeretett, olyannyira, hogy most már el sem tudná képzelni nélküle az életét.

Milával egy Seajet utasszállító hajón találkozott először, miközben negyven csomóval száguldottak Krétáról Santorini felé.

Alex az Égei-tenger szigeteit indult felfedezni, s mint később kiderült, Milának ez egy úgynevezett nyaralás volt. Nem tervezett kirándulást, ellenben egyik dúsgazdag ügyfele, hálából a kiváló munkáért, meglepte egy all-inclusive utazással.

Névre szóló jegy volt, így elajándékozni nem lehetett, elpazarolni meg kár lett volna.

– Rám fér egy kis kikapcsolódás – gondolta a lány. És elment.

Alighogy hajóra szálltak Heraklionban, Alex kiszúrta a lányt.

– Jóságos szent…! – villant át a férfi agyán egy gondolat, amitől egész teste bizseregni kezdett. Még soha sem érzett ilyet, talán épp ebbéli meglepődésében csak nézte, ám nem szólította meg a lányt. Valahányszor „véletlenül” összeakadt a tekintetük, Alex elmelegedett és amikor a lány rámosolygott, ő lesütötte a szemét, akár egy szégyenlős kisfiú.

– Te jó ég, Alex, mi ütött beléd? – korholta magát, a hajó padlóját bámulva. – Szedd össze magad, te tökkelütött!

Képtelen volt rá. Mintha elvarázsolták volna, csak jóval azután tudott megmozdulni, hogy már mindenki leszállt a hajóról. Fürgén szállt le és mindenfelé kereste, de a lány köddé vált a tömegben.

Amikor két nappal később Santorini-ről Naxos-ra is egyazon hajóval utaztak, Alexre ismerős érzések törtek.

– Na ne! Gyerünk! Légy férfi! – biztatta magát.

Kétszer is nekiindult, hogy megszólítja a lányt. Mindkét alkalommal közbejött valami. Legalábbis ez volt a kifogása. De jól tudta, hogy valójában inába szállt a bátorsága. Újra hoppon maradt. Tágra nyílt szemekkel ült a hajó kabinjában, tök egyedül és a fejét csóválta.

– Mi a jó ég van velem?

Végül – teljesen ellentmondva azzal, amiben hitt – fogadást kötött magával.

– Ha Naxos-ról továbbindulva is egy hajón leszek a lánnyal, mese nincs, ott helyben elhívom egy randira. Ha nem, azt a lányt kell elhívnom, akivel elsőként találkozok Mykonos-on (ez volt a következő megálló).

Másnap felszállt a Naxos-ból induló hajóra és lázasan kereste a lányt.

– Merre vagy? Itt kell lenned! – Rótta a köröket mindhiába. Nem talált rá. Leroskadt egy székre és egész úton csak nézett üresen ki a fejéből. Ezt jól elbaltáztam.

Mykonos-ra rettenetes bűntudattal érkezett meg. Remegő lábakkal szállt le a hajóról és lekókadt fejjel gyalogolt, hogy ne is lássa, ki lesz az áldozata.

– Ostoba vagy! Gyáva vagy! Egy senki vagy! – Ilyen és ezekhez hasonló morál-építő gondolatai voltak. Nem csoda, hiszen ez a vörös bűbáj teljesen levette a lábáról, pedig általában minden lányban talált valami kivetnivalót. Néha egészen nevetséges dolgokat, mint például, hogy nagyon furán megy vagy túl közel vannak egymáshoz a szemei. Mint annak a lánynak, akit most kellett elhívjon randira, hiszen ez volt a saját magával kötött fogadása. Megesküdött, hogy ilyen hülyeségre többé nem vetemedik.

– Ne haragudj, de nagyon fáradt vagyok és holnap korán van gépem – vágta ki magát a vacsora végén Alex, aztán angolosan lelécelt. Érezte, hogy nem bírja tovább megjátszani magát, hiszen egész randi alatt egyszerűen képtelen volt másra gondolni, beleégett a retinájába a titokzatos lány rejtelmes mosolya. És azok a szemek! Mint két briliáns kék zafír. A szeplői meg csak kiemelték, hangsúlyozták ritka szépségét.

De elszalasztotta a lehetőségét.

Annyira bántotta a dolog, hogy lefújta az utazás további részét, és úgy döntött, hazamegy. Fel is ült az első Heraklion-ba tartó Seajet-re. A kabinban gubbasztott és bámulta a tajtékzó habokat. Semmihez sem volt kedve, ami rá egyáltalán nem volt jellemző.

Az első megállónál aztán minden megváltozott.

– Meg… áll… az… eszem! Ez ő!

A kikötőbe érkezve ugyanis megakadt a szeme egy kék-fehér csíkos, lenge ruhát viselő lányon. Nincsenek véletlenek. Szíve kétszeres sebességre váltott. A szél belekapott a lány hullámos hajába, a vörös fürtök olyan vadul táncoltak, mintha izzó lángok lettek volna. Alex szinte azt gondolta, egy hajsampon túlspilázott reklámját nézi. Még akkor sem eszmélt fel, amikor a lány szeplőkkel borított arcát felemelte és a tenger kékségével vetekedő pillantása a kabinban gubbasztó férfira szegeződött. Ő meg, akár egy ötéves kisfiú, az ablakra tapadva bámulta őt. De nem tudott mást tenni, leplezetlen ámulattal ült és tátotta a száját. Szó szerint.

A sok önmarcangolásnak megvolt az eredménye. Alex ezúttal nem tétovázott, a lány mellé somfordált és… Felsült.

– Helló… Én… Ööö… Helló – dadogta és zavartan mosolygott.

Meglepő módon a lány elnevette magát és nem küldte el melegebb éghajlatra.

– Szia! – mondta egy bájos mosoly kíséretében.

– Szedd össze magad! De azonnal! – parancsolta magának Alex. Vett egy mély levegőt és folytatta.

– A… Lex vagyok – nyögte ki végül.

– Lex? A Lex? – kérdezte felvont szemöldökkel a lány, miközben a levegőbe rajzolt egy vízszintes vonalat a mutatóujjával. Mintha aláhúzta volna az A betűt.

– Remek! Most ezt magyarázd ki, nyekegő talicska – dúlt-fúlt magában Alex, szólásra nyitotta a száját, de nem jött ki hang rajta. Úgyhogy becsukta a lepénylesőjét és megint csak zavartan mosolygott.

– Örülök a szerencsének, A Lex – nevetett a lány –, Mila vagyok – tette hozzá és a férfi felé nyújtotta kezét.

– Milaaaa… Milyen kedvesen cseng – álmélkodott Alex, miközben mélyen a lány szemébe nézett, ettől meg annyira megszédült, hogy a lány csuklóját ragadta meg a kézfeje helyett.

– Mintha szándékosan csesznél el mindent… Hihetetlen egy balek vagy. A Lex! – gondolta és szégyenében jött, hogy elsüllyedjen a hajó padlójának apró rései között, le egy sötét lyukba, egészen a motorházig.

Mila azonban meglepően jól reagált mindezekre. Jókat derült csilingelő hangján, amit Alex nem tudott mire vélni.

– Kinevet? – gondolkodott. De nem úgy tűnt.

Amikor végre Alex magához tért, beszédbe elegyedtek és míg Heraklion-ba értek, már számtalan dolgot megtudott Miláról.

A lányról kiderült, hogy az ő utazása csupán eddig tartott, bár szívesen ellátogatna a további több tucat szigetre is. Továbbá elmesélte azt is, hogy Spanyolországban él és dolgozik, Madridban van egy vállalkozása, amely exkluzív ékszereket és parfümöket gyárt, Reverof márkanév alatt.

Alex örömmel nyugtázta, hogy a lány ujján nincs jegygyűrű, bár arra nem bírta rávenni magát, hogy magánéleti kérdésekbe is belemenjen. Szeretett volna minél többet megtudni a lányról, mielőtt újra elválnak útjaik. Gyakorlatilag ő szinte meg sem szólalt egész úton. Csak hallgatta figyelmesen, ahogy lágyan csengő hangján mesélt neki és érezte, hogy a szíve nagyot dobban, valahányszor a lány ránézett óriási pillákkal keretezett türkiz- és azúrkék színek között váltakozó szemeivel.

Heraklion-ba érkezve Alexnek a gyomrában dobogott a szíve. Valahogy rá kell vennie a lányt, hogy újra találkozzanak, anélkül, hogy tolakodó lenne. De az agya mintha nem a sajátja lett volna, egyszerűen képtelen volt előállni egy épkézláb ötlettel. A lány járata rövidesen indult, így Milabell Reverof egy pillanat alatt kirepülni készült Alex életéből.

– Örültem a találkozásnak, Mr. Black! Remélem lesz alkalmunk viszontlátni még egymást! – mosolygott rá, mielőtt sarkon fordult.

Alex megint csak hebegett.

– Viszlát… – Gyerünk mondj valamit! – Miss… – Nulla? Nada? Semmi ötlet?! Reverof… – Lúzer vagy, Alex! – sóhajtozott a mozgólépcső tetején eltűnő kék-fehér csíkos ruha után.

Ököllel ütötte a fejét. De már mindegy volt.

Neki csak másnap volt járata, ezért taxiba szállt és megkérte a sofőrt, vigye a legközelebbi ötcsillagos hotelhez. A taxis választása a GDM Megaron-ra esett, ami egy emlékmű hotel. Alexet ez most egy cseppet sem érdekelte. Befizetett az első szabad szobára, amit felajánlott a recepciós, majd az apartmanba érve első dolga az volt, hogy előkapta a laptopját és bepötyögte a keresőbe Milabell Reverof nevét. A találatok százával jöttek elő. Milabell Reverof legújabb ékszer-alkotása az 81. Oscar-gálán… A Reverof ékszerek Spanyolország büszkeségei… Hogyan passzol a visszafogott életstílus és az extravagáns luxustermékek – riport Milabell Reverof-al…

– Ez a lány egy istennő – motyogta Alex maga elé.

Az első találat a lány Wikipédia oldala volt. Rákattintott.

Azonnal elvonta a figyelmét a képernyő jobb oldalán elhelyezkedő fotó, amelyen a lány egy testhezálló, fekete, csillogó estélyiben integetett. – Elbűvölő… – A fotó valószínűleg az utolsó Oscar-gálán készült.

Alex olvasni kezdte a kép alatti sorokat. Milabell Reverof… 1987. március 13. (23 éves) – Hét év… az még jó! – Madrid, Spanyolország…  állampolgárság… foglalkozás… ennyi?… – Lefele görgetett a tartalomjegyzékhez.

Pontosan tudta, mit keres.

A tartalomban nem találta.

Lejjebb görgetett.

Majd feljebb.

Össze-vissza olvasott. Világsiker… Parfümök… A Reverof ékszerek… Szülei el…

Nem találta.

Megnyomta a Cmd + F billentyűkombinációt. Egy kis kereső ugrott fel a lap tetején. Pötyögni kezdett.

Házas… Nem is írta tovább, mert a kereső azonnal mutatta: 0/0.

Élettá… ugyanaz: 0/0.

Párkap… 0/0.

Az ujjaival a laptop szélén zongorázott. Mit írhatna még be?

Magánél… 1/1. Enter. Az oldal ugrott egyet és pontosan a képernyő közepén, részlegesen kiemelve narancssárga színnel, ezt látta:

„Az üzleti világhírnevével ellentétben, a magánéletében teljességgel zárkózott, csupán találgatások léteznek, egy tucat olyan fotó alapján, amelyeken különböző férfiak társaságában látható.“

Alex elhúzta a száját. A böngésző vissza nyíljára klikkelt. Egy pillanatra hezitált, aztán a kereső „Fotók” menüpontja fölé húzta a kurzort. Mutatóujja enyhén megremegett, mielőtt kattintott. Ez is egy amolyan ne tegyél fel olyan kérdést, amire nem akarod hallani a választ típusú döntés volt.

A kísértés nagy volt.

Nem bírt ellenállni.

Klikk.

Az internet bőséges fotókínálattal rendelkezett a lányról. Minden volt ott, ami szem-szájnak ingere. Pontosan tudta, mit keres. Lázasan görgetett. És talált.

Egyet.

Kettőt.

És még néhányat.

Túl sokat.

Összecsapta a Macbook-ját.

A következő néhány hónap azzal telt el, hogy Alex minden elképzelhetőt elkövetett, csak hogy kiverje valahogy a fejéből a lányt, akiről azt gondolta, hogy túl szép és túl sikeres ahhoz, hogy szingli legyen. Alex szemszögéből a képek is azt bizonyították, hogy nem az.

– Ki kell vernem a fejemből – gondolta és akcióba lendült. Elővette a mobilját, megnyitotta a névlistát, görgetett és találomra rábökött egy névre. Mire észbe kapott volna már őrült tempóban randizott. Volt olyan, hogy naponta két lánnyal is. Ugyanis az elsőt már akkor dobni akarta, amikor elhívta a randira. Aztán udvariasságból mégis várt, amíg a lány megitta az italát. Akkor meg egy telefonhívást szimulált, és egy életbevágóan fontos ügyre hivatkozva angolosan lelépett. Este meg már egy másik lánnyal ment vacsorázni. Ez sem ment jobban. Alex egyfolytában ásítozott. Nem azért, mert álmos lett volna, hanem azért, mert akivel randizott, iszonyatosan lassan és monoton hangon beszélt. Alex azon kapta magát, hogy nyitott szemmel Miláról álmodozik.

Ez volt az a pillanat, amikor úgy döntött, felhagy a randizgatással. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Más elfoglaltságok után nézett.

Egy ideig a munkába temetkezett. Sorban meglátogatta cégeit, ellenőrizte befektetéseit, gyűléseket és értekezleteket tartott, beszámolókat íratott, majd olvasott naphosszakat. Mindaddig, míg egy lojális és szókimondó megbízottja be nem kopogott hozzá.

– Mr. Black, ha megengedi…

– Alex. Már mondtam, hogy szólítson Alexnek. A Mr. Black-től úgy érzem, hogy egy vén tata vagyok. És foglaljon helyet, kérem!

– Elnézést… Mr… Alex – hebegett zavartan, pedig valójában nagyon is magabiztos volt.

– Semmi gond! Hallgatom!

– Tudja, felnézek Önre – mondta, Alex meg elismerően biccentett. – Mindig nyitottságot mutatott az ötleteimre.

– Így van és el is várom, hogy megossza őket velem ezután is.

– Úgy érzem, most el kell mondanom valamit… Amit nem feltétlenül fog értékelni. De… A cég érdekében tudnia kell.

– Felkeltette az érdeklődésem – biztatta Alex –, kérem folytassa.

– Nos, tudja, hogy bármikor szívesen látjuk itt Önt. És mindig, minden információval rendelkezésére állunk. Viszont ezúttal az ittléte feszültséget keltett a cégben.

– Hogyan? – vonta fel a szemöldökét Alex.

– Az emberek sugdolóznak. Én nagyon jól tudom, hogy semmi gond nincs, de mivel huzamosabb ideje van itt, többen találgatásokba bocsátkoztak. Felmerültek a fúzió, az eladás és a csőd szavak. Azt is tudom, hogy ezek is ki vannak zárva… – időzött el ennél a gondolatnál, bár egy nonverbális megerősítést várva Alextől. Megkapta, egy egyszerű bólintás formájában, úgyhogy folytatta. – Ellenben az emberek elbizonytalanodtak.

– Értem. Igaza van. Hagyom a csapatot dolgozni – állt fel, és az embere vállára tette a kezét. –  Ön egy kiváló ember! Hálás vagyok, hogy elmondta!

Ha ennél a cégnél így reagálnak az emberek, a többinél is ugyanez várható. Ezt nem folytathatom.

Jobb híján újra a kártyákat hívta segítségül. Hallott már róla, hogy online is lehet pókerezni, kipróbálta hát azt. Nyert, vesztett, mindegy volt. Az időűzés volt a lényeg. Viszont így, hogy nem láthatta ellenfelei szemeit, reakcióit és apró testbeszéd-jeleit, nem volt elég érdekes számára. Kifinomult érzéke volt az ilyesmihez és nem tudta bevetni.
– Ez így nem póker – mondta csalódottan. Dobta a pókert is.

Egy fél év telt el az Égei-tengeren való találkozás óta. Alex úgy gondolta, egy kis szörfözéssel próbálja elütni az időt. Egy viszonylag távoli helyet választott, Dél-Afrikában, a namíbiai Skeleton Bay nevű öblöt, amely híres a világklasszis hullámokról.

Lassan tíz éve, hogy hozzáfogott a szörfözéshez, érdekes módon elsősorban azért, mert szembe akart nézni egyik nagy félelmével, a víziszonnyal. Másrészt mindig csodálattal nézte azokat, akik egy deszkán egyensúlyozva, bravúros mutatványokat hajtottak végre a nyílt tengeren.

Eleinte nagyon nehéz dolga volt. Egyszerűen képtelen volt magára a szörfözésre figyelnie, mert elvonták figyelmét a félelmei. Mi lesz, ha felborulok? Mi lesz, ha fejbever a deszka? Mi lesz, ha a hullám maga alá temet? Az ilyen és hasonló kérdések sorozata végtelen volt. Végül is az oktatója egy-kettőre észrevette, hogy ez a diák semmit sem úgy csinál, ahogy mondják neki. Kihívta a partra, ahol Alex bevallotta neki, hogy „enyhe” víziszonya van. Meglepetésére oktatója nem űzött gúnyt belőle, legalábbis elsőre úgy tűnt.

– Oké, megoldjuk – ennyit mondott és intette, hogy kövesse.

Visszamentek a hotelhez. Ott meg egy olyan gyakorlattal bízta meg Alexet, ami túl egyszerű, sőt, szinte nevetséges volt. Azt a feladatot kapta, hogy egy teljes héten keresztül, naponta több órán át, a hotel kevesebb, mint két méter mély medencéjében ússzon a víz alatt.

– Nagy levegő, le a víz alá és ússz, amíg bírod – mondta az oktatója. – Egy hét múlva találkozunk ugyanitt.

Aztán egy hétig rá sem nézett. Naponta, ahányszor víz alá merült, annyiszor gondolta Alex, hogy mégis gúnyt űz belőle az oktató. Nem a pénzt (nem volt olcsó tanfolyam), hanem az elvesztegetett időt sajnálta. Ettől függetlenül végrehajtotta tisztességesen a rábízott gyakorlatot. Amikor eltelt a hét, ígéretéhez hűen odajött az oktató hozzá és beszélgetni kezdtek.

– Hány órát úsztál naponta? – kérdezte az oktató.

– Reggel kettőt, délelőtt még kettőt, délután és este még hármat  – számolta Alex, elgondolkodva. – Összességében…

Placcs.

Mire észbe kapott, már víz alatt volt. Az oktató egyszerűen belökte a vízbe. Mikor kimászott, az oktató karba tett kézzel nézett rá és annyit mondott:

 – Na most készen állsz a szörfözésre.

– Jó vicc – gondolta Alex, de egy szót sem szólt. Dúlt-fúlt, hogy nem keresett egy komolyabb oktatót.

Legnagyobb meglepetésére azonban a víziszonya odalett. Nem értette hogyan, de nem is volt rá különösebben kíváncsi.

Felettébb boldog volt, hogy most már deszkán gyakorolhatott, de főleg annak örült, hogy félelmek nélkül tudott a hullámlovaglás rejtelmeinek elsajátítására összpontosítani.

Ma már haladó, szinte profi szörfösnek mondhatta magát. A legmerészebb szörfösök álma az volt, hogy meglovagolhassák Puerto Escondido masszív hullámait, ahol a világ legjobbjai mutatják be tudásukat. Ez a mexikói partszakasz közismerten a törött deszkák mekkája.

Több deszkája is volt, a slalom-tól a speed-en át egészen a nagy hullámok meghódítására alkalmas wave-ig. A wave-el lehetett a legnagyobbakat ugrani, ezért nagyon szerette, de mivel kis szélben egyszerűen elsüllyed vele az ember, csak ritkán tudta használni. Kedvence a majdnem minden célra megfelelő funboard volt. Ezzel siklani is lehetett, és megfelelő hullámok esetén akár merész trükkök bevetésére is alkalmas volt.

Most is a funboard volt nála. Épp végzett a waxolással és beöltözött, miközben a tengert kémlelte. Már nem sütött annyira erősen a nap, hogy féljen a leégéstől, ezért nem tett kalapot sem, hanem összekötötte a feje búbján egy gumival sűrű, fekete haját. Félhosszú volt a haja, épp csak akkora, hogy be tudta kötni. Szörfözés közben ugyanis zavarta, ha a szemébe hullt.

Remek időjárást kapott. Egészen napnyugtáig lovagolta a hullámokat, amelyek gyakran három-négy méternél is magasabbak voltak. Fizikailag kimerülve, de szellemileg feltöltődve úszott ki a partra. Leszúrta a deszkát a homokba és lehuppant mellé, hogy kifújja magát.

Ahol a felhőtlen égbolt íve szélesen nyújtózkodva a végtelen óceánra támaszkodott, épp esti fürdőzésre készült a szürreálisan vörös korongként izzó nap. Már félig alá is merült, igéző látványt nyújtva a parton tengődőknek. Olyan volt, mintha megsebesült volna, a vére vörösre festette a lágyan hullámzó vízfelszínt.

Bár számtalanszor volt már ehhez hasonló napnyugtában része, ezúttal Alex úgy gyönyörködött benne, mintha most látna ilyet először. Egy röpke pillanatra talán még Milabellről is megfeledkezett. A vörösen égő napról azonban önkéntelenül is a lány hasonlóan pompázó hajkoronájára terelődtek a gondolatai. És akkor a lehető legfurább dolog történt.

Egyszerűen beállt elé valaki és eltakarta az idilli látványt.

Bosszankodva nézett fel rá, de egy sötét árnyon kívül semmit sem látott. Egyrészt mert addig bámult a napba, hogy beégett a retinájába. Másrészt mert úgy helyezkedett az illető, hogy mögötte vakítóan ragyogott az ég, ő maga azonban csak egy sötét árny volt. Alex azt sem látta, hogy az illető merre volt fordulva.

– Excuse me! – Tenyerét a homlokához emelte, napellenzőnek használva összezárt ujjait. Nem sokat segített és az alak sem mozdult.

Ez eddig inkább volt idegesítő, mintsem fura. Ebben a pillanatban azonban az alak megszólalt. Ami kétszeresen is fura volt: egyrészt Alexet a nevén szólította, pontosabban a vezetéknevén, másrészt a férfi meg mert volna esküdni rá, hogy Mila hangját hallja, amint azt mondja neki:

– Mr. Black, bámulatos, hogy milyen remekül képes megszelídíteni a hullámokat.

Mielőtt még azt gondolta volna, hogy hallucinál, a homokba huppanó nőre pillantott.

A szíve kihagyott egy ütemet.

Megértette, mit takar a mondás: elakad a lélegzete.

– Miss Mila… Reverof… – hebegett Alex, pontosan úgy, mint amikor legutóbb látták egymást –, hogy kerülsz ide?

– Á! Szóval mégis emlékszel rám! – nevetett fel a lány. – Pedig az előbb úgy néztél rám, mintha el akarnám lopni a pénztárcádat.

– Tudod, a napra lehet nézni… – szedte össze magát Alex –, de rád csak UV szűrős napszemüvegben – nevetett most már ő is. – Mit keresel itt, ahol még a madár sem jár?

– Kincset keresek – mosolygott Mila.

– Megtaláltad! – kacsintott rá Alex.

Mint kiderült, valójában Mila egy exkluzív ékszer rendeléshez kereste a jeremejevite nevű, igencsak ritka drágakövet. Kutatásai során kiderült, hogy a legjobb minőségű kövek itt találhatók, Namíbiában. Egy fárasztó nap után úgy döntött, kimegy naplementét nézni a tengerpartra. És micsoda véletlen! Nem. Nincsenek véletlenek. Az egymásra találás epikus volt.

Az igazán érdekes történet ezután kezdődött. Alex teljesen átszervezte az életét, hogy Mila dolgozó mindennapjaihoz igazodjon. (Nem kellett nagyot szervezkednie.)

Majdnem egy teljes évig találkozgattak – természetesen most már szándékosan – a világ különböző pontjain. Rengeteget beszélgettek, olykor éjszakába nyúlóan. És annyira természetes volt. Alex mindig is zárkózott természetű volt, de Milával olyan volt, mint egy nyitott könyv. Egyáltalán nem zavarta, sőt, nagyon is jól esett.

Minden egyes alkalommal felfedeztek valamit, ami közös volt bennük. Állítólag az ellentétek vonzzák egymást, náluk viszont ez teljesen másként volt: szinte mindenben remekül találtak, ugyanazokat a dolgokat szerették, és ezáltal úgy vonzották egymást, mint két mágnes. Elkerülhetetlen volt, hogy reménytelenül egymásba habarodjanak.

*  * *

Mila eleinte ugyan ellenkezett érzéseivel, mivel nem akarta még elkötelezni magát. Úgy gondolta, egyrészt ez számára még korai. Másrészt szülei elvesztésének fájdalma még viszonylag friss volt. Gyógyulóban lévő szíve mélyén azonban pontosan egy ilyen férfira vágyott. Aki elfogadja olyannak, amilyen. Akivel mindig, mindenféle körülmények között jól érzi magát. Akire felnézhet. Akinek karjai olyanok, mint egy védőpajzs. Aki megnevetteti. Aki erős jellem, de ha kell, akkor kezesbárány. Végül pedig, aki úgy szereti őt, ahogy szeretné, hogy szeressék.

– Szeretlek – mondták egymásnak szinte hajszálpontosan egyszerre, életükben először. Nincsenek véletlenek. S bár hollywoodi filmekbe illő, szirupos pillanat volt, az épp következő csók helyett hangos nevetésben törtek ki.

– Ezt jól kiszámoltuk! – kuncogott Mila. Amikor lecsendesedtek, természetesen a csók is megtörtént. Ez volt az a pillanat, amikor Mila életében minden megváltozott.

– Ezt nem hiszem el… Teljesen levett a lábamról.

Mint amikor egy gát szakad el, a visszafogott érzelmek árvízként öntötték el. A kapcsolatuk mélységének többé semmi sem szabott határt.

Végül, nagyjából hat évvel ezelőtt, összeköltöztek Alex tizennegyedik emeleti penthouse-lakásába, Luzernben.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Alex, jobb keze hüvelyk- és mutatóujja között szorongatva egy kulcsot. – Svájc meglehetősen konzervatív Spanyolországhoz képest. És az időjárás is jóval hidegebb, mint Madridban. Nem beszélve arról, hogy az az otthonod.

– Nem! Az otthon ott van, ahol Te vagy – koppintott finoman mutatóujjával Alex orrára, majd kikapta a férfi kezéből a lakás kulcsát. A szája fülig ért. Mintha valaki a gyomrában csendben szállingózó pillangók közé csapott volna, azok hirtelen felröppentek és olyan zűrzavart okoztak, amitől a szíve is heves dobogásba kezdett. Legmerészebb álmában sem gondolta volna, hogy huszonnégy évesen ekkora lépést tesz.

Összeköltözik.

Egy férfival.

Akit alig egy éve ismer.

2017. augusztus 17., csütörtök, 14:09

Alex elővette a mobilját és a kezdőképernyőn lévő kis hangjegy ikonra bökött. Végiggörgette a különböző online rádiók, megvásárolt és ingyenes dalok, valamint a lementett játszási listákat megjelenítő felsorolást. Ha már lúd, legyen kövér. A „Mila-kedvencei (smúz)” névre keresztelt játszási listát választotta. A rejtett hangfalakból áradó bársonyosan búgó férfihang betöltötte a minimalista stílusban berendezett hálószobát.

– Mmm… Bublé – mosolygott Mila –, ez jól indul!

A férfi az ágy fölötti polcról leemelt egy kis tégelyt, tenyerébe öntött egy borsónyi Aloe vera kivonattal dúsított masszázsolajat, aztán gyengéden a lány vállaiba masszírozta azt. A korai nyugdíjazás előnyei közé volt sorolható ez is.

Alexnek tengernyi szabadideje volt, így rengeteg dolgot el tudott sajátítani. És mindig talált valamit amit megtanulhatna.

Ekképpen avatódott bele a thai masszázs rejtelmeibe egy meglepően rövid tanfolyam keretében. Azelőtt azt gondolta, hogy masszírozni csak az tud, aki évekig tanulja. Rádöbbent, hogy a thai masszázs technikája, minden mástól gyökeresen eltér. A thai masszázs alapja ugyanis az, hogy ne használj erőt. Kizárólag a testsúly finoman irányított mozgásából, úgymond ringásából jöhet nyomás. Az izomból, a nyomkodással ellentétesen, itt inkább empátiára és az egymásra hangolódásra van szükség.

Ez mindig bejött. Halk nyögdécselés és látszólag teljes ellazulás volt az eredménye a legalább fél órán keresztül tartó terápiának. A lány a hátára fordult és kék szemeiben elégedett mosoly ragyogott.

– Ez igazán jól esett, Mr. Black.

– Szíves egészségére! Remélem máskor is igénybe veszi a szolgáltatásaimat – cirógatta a lány puha bőrét a férfi. Mila jobbjával belekapaszkodott Alex izmos karjába, másik kezével széles vállát ölelte át s miközben arcát az övével egy szintre csalogatta, azt búgta neki:

– El sem tudod képzelni, mennyire szeretlek, Alexander Black! – Válaszra lehetőséget sem adva ajkaik eggyé forrtak.

Néhány órával később már a konyhában álltak és, gyakori szokásukhoz hűen, együtt készítették az ebédet. A lány a sült krumplit, a férfi meg a cukkinis-sajtos fasírozottat, jó sok fokhagymával. Hatodik éve, hogy együtt élnek és még egyszer sem ettek húst. Ez is közös volt bennük. Mindketten vegetáriánusok voltak, már évekkel a találkozásuk előtt.

– Kincsem, ebből már szinte vacsora lesz, nem ebéd – nevetett a férfi.

– Hűha… – pillantott az órára a lány –, kissé kinyúlt a… masszázs – Paskolt a férfi fenekébe, aki egyetlen laza rövidnadrágon és a minta nélküli, fekete konyhakötényen kívül – a kötény kötelező, anélkül még egy rántottát sem készített – semmi mást nem viselt.

Normális körülmények között a finom falatokat a penthouse-lakásuk óriási teraszán fogyasztották volna el, ám a hónapok óta tartó eső leszoktatta erről őket. Ezért letelepedtek a tévé elé és újranézték valamelyik régi sorozat egyik részét, aminek minden poénját már mindketten betéve tudták, mégis szívesen nézték meg újra meg újra. A kanapén összebújva nevették végig az epizódot. A lány feje a férfi mellkasán pihent, hosszú vörös haja – amiről kiderült, hogy bár festett, nem áll messze a valódi, szintén vörös hajszínétől – a férfi hasára hullott, ő meg azzal játszott, az ujjaira csavargatta, néha magába szívta édes illatát, míg a film véget nem ért.

– Megyek és lezuhanyozok – ült fel a lány. – Csatlakozol?

– Bedobom a tányérokat a gépbe és jövök – nyomott egy csókot a lány feje búbjára.

Bepakolta a mosogatógépet, azonban még mielőtt beindította volna, fülelt egyet.

Megy a zuhany.

Beindította a gépet.

A konyha legmagasabban fekvő szekrényéhez lépett.

Felnyitotta az ajtót.

Lábujjhegyre állt.

Pontosan tudta, hol van.

Kivette.

Gyorsan lecsukta a szekrényajtót.

Fülelt.

Tiszta a levegő.

A konyha ablaka elé állt és vett egy mély levegőt. Nézte, hogyan kígyóznak le az üvegen az esőcseppek. Gondolatai azonban teljesen máshol jártak. Jobb keze a rövidnadrág zsebébe kúszott, ujjai között egy bársonyos bevonatú apró dobozkával.

Több hónapba telt, míg megtalálta azt a ritkaságot, amit a kis doboz rejtett magában. Tudta, hogy nem adhat neki akármilyen ékszert. Hiszen ez Milabell Reverof, az isten szerelmére! Az a lány, aki világhírű ékszereket készít. Aki a minap azt kérdezte tőle:

– Alex, te hiszel az örökké tartó szerelemben?

A rejtelmes női szimat számtalanszor lenyűgözte.

Ezért is volt enyhén szólva bosszús, hogy a hirtelen rosszra forduló időjárás mennyire keresztülhúzta tervét. Azt szerette volna, hogy a lány soha ne felejtse el azt a pillanatot. Olyasmit tervelt ki, amit biztosan élete végéig felemlegetett volna. Gondolatban még most is elmosolyogta rajta magát.

De hónapok teltek el és szakadatlanul esett az eső. Alex meg ráébredt, hogy nem az a lényeg, hol és mikor.

A körülmények egyáltalán nem fontosak.

Eldöntötte.

Nem vár tovább.

Többet egy napot sem akar elvesztegetni.

Érezte, hogy a szíve mindjárt kiugrik a helyéről. Olyan hevesen vert, akár egy megvadult légkalapács.

Minden kétséget kizáróan biztos volt benne, hogy ezt szeretné és abban is, hogy egyetlen pillanatot sem akar tovább várni. Ajkai széles mosolyra húzódtak, amint elképzelte a lány arcát, amikor elétárja. Gondolatban átismételte még egyszer, hogy mit szeretne mondani, megragadta a dobozkát és magabiztos léptekkel elindult a lány után. Amikor azonban a konyha ablakaitól elfordult, szeme sarkából valami rendkívül szokatlant pillantott meg.

Lefékezett.

Tett egy lépést vissza.

Az ablak felé fordult.

Elfehéredett.

Egész teste elzsibbadt.

A kis doboz nagyot koppant a padlón.

Oldalainkon HTTP-sütiket használunk. Elfogadom Mi ez?

Sikeresen feliratkoztál. És itt az ingyenes könyv:

Hiba történt az ellenőrzés során. Kérlek, próbáld újra. Ha nem sikerült, lépj velem a kapcsolatba, a kapcsolat oldal által.

C.S. Lazzar will use the information you provide on this form to be in touch with you and to provide updates and marketing.