Nincs vége, amíg nem én nyerek – lecke a kitartásról egy 8 évestől

Azt kell tudni, hogy mióta már nem „pici” lányok, már nem hagyom őket nyerni. Nem játszom 100%-on, de nem is hagyom magam, azaz ha van egy esélyem nyerni, én biza learatom a babérokat. Azt gondolom, hogy meg kell tanulniuk veszíteni is, illetve nagyobb az igyekezet, ha nem mindig ők nyernek.

A lányom ezúttal nagyon a nyerésre hajtott, csakhogy én is formában voltam. Lement az első kör, második, harmadik és zsinórban én nyertem. Már vártam, hogy megunja és szól, hogy játszunk mást (máskor így szokott lenni).

– Nyertem – mondtam most már sorjában ötödször, és kissé félénken néztem rá, várva a reakcióját. Csalódottságot vagy elkedvtelenedést kerestem az arcán, de helyette valami egészen mást találtam.

– Újra! – mondta határozottan és már rakta is vissza a figurákat.

– Ha neked jó, hogy ennyit veszítesz – gondoltam –, hát akkor újra – és komiszul mosolyogtam a bajszom alatt. Ügyes vagy, már ötször nyertél! – veregette meg a vállam az egóm. Egy nyolc éves ellen… – tette hozzá a lelkiismeretem. Nem baj, úgysem hagyom magam! – döntöttem el.

– Te kezdesz – mondta a lányom, és elszántsággal nézett a szemembe. Valósággal égett benne a tűz. Szinte már sajnáltam, hogy bele fogok tiporni a törékeny lelkébe. Nem baj, ez is egy lecke – vigasztaltam magam gondolatban.

Megfontoltan játszott. Minden lépést kétszer, háromszor is átgondolt. Végül, mondanom sem kell, mi történt. A játékot én nyertem… volna, ha el nem veszítem… Nem voltam elég figyelmes? Lehet. Lekötött a csodálat? A büszkeség? Bizonyára. Egy dolog azonban biztos: fölényesen megvert. És nem hagytam magam.

Bevallom, az egóm egy kisebb csorbát szenvedett aznap. A személyiségem viszont óriásit fejlődött. Életre szóló leckét tanított nekem kitartásról ez a nyolc éves, nem is annyira kicsi lány: