Amikor ezeket a sorokat írom, épp útban vagyok egy tengerpartra, egy reptéren várakozunk a következő járatunkra. Amint leültünk, a feleségem azt mondta, hogy már ez jólesik neki. Aztán eltelt öt perc, s előkaptuk mindketten a laptopokat. Lehet, hogy kissé munkamániásak vagyunk?
Épp el akartam tenni a gépet, hogy ne csak útban legyek a kikapcsolódás felé, hanem tényleg kapcsolódjak is ki. És akkor eszembe jutott, hogy nem írtam meg a napi blogbejegyzésemet. Ez nem számít munkának – ez a gondolat vigasztal. De ami tény: nehezen tudom abbahagyni a munkát.
Meg is fordult a fejemben néhányszor: miért dolgozom annyira sokat akkor is, ha nem lenne muszáj? Sokféle válasz van, de a lényeg az, hogy mindig visszakerülök ugyanabba a régi mókuskerékbe. Ha véletlenül nincs is, amit csináljak (viccelek, nincs ilyen), de ha lenne is olyan, hogy tétlenül ülök, rögtön keresnék magamnak valami elfoglaltságot. Nem szeretek tétlenül üldögélni, hasznosnak akarom érezni magam. És azt hiszem, ez a válasz az én nagy fejtörőmre, hogy miért is dolgozok.
Azt viszont nem válaszolja meg, hogy miért dolgozok annyira sokat – ha már nem lenne muszáj. Mert nem az. Vannak alkalmazottaim, delegálhatnám a feladatok zömét, mégsem teszem. Azt mondtam, munkamánia. Aztán azt mondtam, mert szeretem. Aztán azt mondtam, mert ez tesz boldoggá. Sok mindent kitalálok, csak hogy dolgozhassak.
Ma újra megfordult a fejemben a kérdés: azért dolgozom, hogy élhessek, vagy azért élek, hogy dolgozhassak? Az előbbi nem igaz, mert ha mától semmit sem dolgoznék, akkor is megélnék. Tehát akkor az utóbbi kell igaz legyen? De az is lehet, hogy eleve rosszul teszem fel a kérdést. A lényeg az, hogy önszántamból dolgozok, élvezettel tölt el, eredményes vagyok, tehát szerintem nincs ezzel semmi gond. Az lenne a kár, ha teremthetnék valamit, de semmit sem tennék. Akkor azt mondanám, hogy hiába élek.
És te hogy vagy ezzel? Dolgozol? Miért? És élni van időd?
Sikert és boldogságot: