Sok emberrel találkozom virtuálisan, akiknek valódi(nak tűnő) problémáik vannak. Sajnálom őket. Sajnálom azt, aki szegény, sajnálom azt, akinek nincsenek végtagjai, sajnálom azt, aki beteg, sajnálom azt, aki elvesztette egy szerettét. De a sajnálat nem segít rajtuk. Sőt, én sem és más sem segíthet rajtuk.
Az az ember, aki úgy dönt, hogy az ő problémája elég nagy ahhoz, hogy mások megsajnálják, bekapcsolja a „Teszegény” című filmet és egész nap, minden nap azt nézi. Mindenhonnan, mindenkitől azt várja, hogy megsajnálják őt. És meg is fogják, mert profi szintre fejleszti azt a képességét, hogy a lehető legsajnálhatóbban előadja az ő problémáját. Az emberek empatikusak, megsajnálják és megy a Teszegény-film. Hurrá!
De a sajnálat nem old meg semmit! Nem gyógyítja meg a betegséget, nem hozza vissza a szerettünket, és nem nőnek tőle új végtagjaink sem. A sajnálat csak arra jó, hogy még inkább igazolja számunkra: nagyon nagy a baj. De tényleg annyira nagy a baj?
Láttam rákbeteget, akinek az orvosok nem adtak többet pár hétnél, és ma – évekkel később – maratonokat fut (Hal Elrod).
Láttam végtag nélküli embert, aki annyira élettel tele van, hogy másokat motivál a boldogságra (Nick Vujicic).
Láttam számtalan szegény embert, olyat, aki egész nap semmit sem evett, olyat, akinek még cipőre sem futja, és mégis boldogan élik az életüket.
Ők nem látták a Teszegény című filmet, nem is hallottak róla. Nem keresik mások sajnálatát, mert tudják, hogy lehetne sokkal rosszabb. Tudják, hogy az ők életük a saját felelősségük. Egyedül ők tudnak segíteni magukon, méghozzá azzal, hogy elfogadják a saját helyzetüket, elfogadják azt, amin nem tudnak változtatni, és kézbe veszik az irányítást mindazok a dolgok felett, amit igenis tudnak befolyásolni. Például a saját boldogságukat. Végtagok nélkül, halálos betegen, semmi nélkül hogyan képes boldog lenni az ember?
De nem is az a fontos, hogyan, hanem hogy képes rá. Ha képes rá egy ember, képes rá más is. Én is. Te is. Bárki képes rá. Boldog lehetsz, ha úgy döntesz. Égesd el a Teszegény-filmet. Nem arra van szükséged, hogy mások megsajnáljanak. Arra van szükséged, hogy magadat felemeld. Arra van szükséged, hogy élj. Arra van szükséged, hogy túltedd magad a saját nyomorúságodon, és megtaláld a boldogságodat. Te. Egyedül te tudod meghozni ezt a döntést. Hogy döntesz? Boldog leszel vagy nézed tovább a Teszegény-filmet?
Sikert és boldogságot: