Arra jöttem rá, hogy valahányszor azt mondom, hogy „csak most az egyszer…”, azt tanítom meg a tudatalattimnak (vagy ha úgy tetszik, az egyéniségemnek, személyiségemnek), hogy én olyan ember vagyok, aki hajlandó a könnyebb utat választani – ha van ilyen –, akkor is, ha az nem épp a helyes út. És hirtelen számtalan példát fel tudtam magamnak sorolni: miért hagytam abba olyan sokszor az edzéseket (úgy kezdődött, hogy egyszer nem volt kedvem), miért hagytam abba a rendszeres blogírást (úgy kezdődött, hogy egyszer nem szállt meg az ihlet), miért, miért, miért… Hirtelen más szemmel nézek a „saját” döntéseimre, a saját életemre. Kézbe kell vennem az irányítást!

A jó hír az, hogy a tudatalatti mindig tanul. Ha mától én többé nem választom a könnyebbet, a helytelent, akkor a tudatalattim is megtanulja ezt. És megfordul a kocka. Legközelebb, amikor feladnám félúton, vagy azt mondanám, „csak most az egyszer”, pont az ellentétét fogja mondani a tudatalattim nekem: ez nem te vagy, te nem adod fel, te erős vagy, nem gyengülsz el, gyerünk, meg tudod csinálni! 

Az edzők oly sokszor ismétlik: a fegyelem erősítése ugyanolyan fontos, mint maga az edzés. Most értettem meg, hogy ez valójában mit is jelent. 

Mától ez egy újabb elv az életemben, hiszen:

• ha egyszer nem tartom be az edzésprogramot, következőben már kihagyok egy napot, végül teljesen leállok,
• ha egyszer megszegem az ígéretemet, többször is meg fogom, végül semmit sem fog érni a szavam, még magamnak sem fogok hinni,
• ha egyszer megengedek magamnak/másnak valamit, amit nem szabadna, ismétlődni fog a dolog és magam sem tudom, hova fog vezetni,
• ha egyszer… gyakorlatilag mindenre érvényes. Annak tudatában csinálok meg valamit „egyszer”, hogy abból könnyen lesz akár szokás is.

Mert nincs olyan, hogy csak most az egyszer!