Az arcomat kellemes melegség cirógatta. Különös. A szememet még nem nyitottam ki, az eső hangját kerestem, viszont csupán néhány lágyan csobbanó esőcseppet hallottam.

Egy pillanat erejéig békésnek tűnt minden. Aztán élesen az elmémbe hasított a felismerés. Egyedül vagyok! Nem is tudom, mi fájt jobban: hogy nincs velem, vagy hogy semmit sem tudok róla. Jól van? Él egyáltalán? Hunyorogva néztem fel. Megpróbáltam felülni, de keserű fájdalom nyilallt az egész testembe, s mint akit áramütés ért, visszaroskadtam a kemény deszkákra.

A fejem jobbra fordítottam.

Csak a víz. Balra. Még több víz.

Füleltem. Semmi. Nyelvemet a fogaim között előretoltam, s megkíséreltem szétfeszíteni kicserepesedett ajkaimat, ám nem sikerült; az volt az érzésem, mintha valaki összeragasztotta volna a számat.

Egy erőtlen nyögés kíséretében oldalra löktem magam, majd felemeltem az utolsó palackot, ami gyakorlatilag üres volt. Lecsavartam a kupakot és a számra csepegtettem az utolsó pár csepp vizet. Összepréseltem az ajkaimat, hogy átitatódjanak, majd óvatosan széthúztam őket. Felszisszentem, miután akár egy tépőzár, sercegve szétnyíltak.

Végre nyitva a szám. Kopogott benne a nyelvem. Felsóhajtottam. Pontosabban hörögtem, mint egy őz, akit halálos lövés ért.

Azon tűnődtem, mennyi idő telt el. Úgy számoltam, körülbelül egy hete vagyok egyedül. Valójában fogalmam sem volt, pontosan mióta. Sértett a napfény, ezért lehunytam a szemem, s azonnal megjelent előttem az arcképe. Mintha szemtől szemben ültünk volna, annyira élethűen láttam lelki szemeim előtt. Olyan mosolya volt, akár egy filmsztárnak: ravaszul féloldalra húzódva, mégis nyugalmat árasztó. Bármire képes lettem volna a mosolyáért. Ám az arca elkomorodott. Tudtam, hogy mindez csak képzelgés, mégis képtelen voltam befolyásolni, amit láttam. Összeráncolta a homlokát, ezért én lesütöttem a szemem, és szinte azonnal ráripakodtam:

– Egyedül hagytál! A legjobb védekezés a támadás. – Azon kaptam magam, hogy hangosan beszélek. Mindegy. Egyébként sem volt egy árva lélek sem a közelemben.

– Hazudtál! Hagyj békén! Engedj! – zokogtam. Szinte észre sem vettem, hogy alattam a tutaj nekiütközött valaminek és megbillent.

Gurultam.

Nem ellenkeztem.

Nem kapaszkodtam.

Egyetlen szót nyögtem még:

– Alex…

Azzal elleptek a hullámok.

Tíz nappal korábban

2017. augusztus 17., csütörtök, 14:03

– Nyertem! – kiáltott diadalmasan Mila. – Három – mutatott magára büszkén, nem is sejtve, hogy a férfi hagyta őt nyerni –, egy – öltötte ki vérvörös nyelvét Alexre.

– Tudod, hova dugd – vágott vissza mély hangján, félig-meddig mosolyogva a férfi, miközben szemmel láthatóan bosszúsan pakolta a figurákat vissza a dobozba. – Akkor én téged? – pillantott kérdőn kedvesére.

– Bizony! Egy fél órán át! Várlak odaát! – Azzal felugrott és topmodellekre jellemző, mesterkélt billegéssel elindult a háló felé, útközben lekapva magáról a rózsaszín toppot.

A férfi ezt látva gyorsított iramban szedte össze a táblát, majd a lány után sietett, aki már a hasán fekve várt rá a hatalmas franciaágyon.

– Istenem, mennyire gyönyörű vagy! – telepedett le mellé, és végighúzta ujjait a gerincén, a nyakától egészen addig, míg a tangában megakadt a mutatóujja. – Szeretlek – súgta a fülébe, amitől Mila teste finoman megrázkódott, felé fordult és megjátszott durcássággal rászólt:

– Nem ez a nyereményem, Mr. Black! Tudom, hogy nem ehhez szokott, de kérem, lásson munkához!

– Igenis, Miss Reverof – engedelmeskedett a férfi, bár valóban nem volt a mindennapjainak része, hogy dolgozzon, sőt a veszítés sem volt rá jellemző.

Árvaházban nevelkedett, és ott egyetlen dolgot tanult meg igazán jól: pókerezni. Kénytelen volt ebből megélni azután is, hogy kikerült az otthonból. Általában nyert és nem is keveset, azonban kivétel nélkül mindig, viszonylag rövid idő alatt, mindent elvesztett, érdekes módon nem pókeren, hanem rossz döntések sorozataként. Ráébredt, hogy bár a kártyákban profi, semmit sem ért a pénzhez, ezért a következő éveket tanulással töltötte.

Sikerült egészen fiatalon vagyonra szert tennie, amit aztán ingatlanokba valamint start-up vállalkozásokba fektetett, így most, alig harminchét évesen, egy ujját sem kellett mozdítania. Korai „nyugdíjazásnak” nevezte és teljes bedobással a hobbijainak élt. Könnyű volt, hiszen magányos farkasként mindent megkaphatott, amire csak vágyott. Kivéve egyvalamit, pontosabban egyvalakit. Hat évvel ezelőtt pedig őt is megtalálta: a tűzvörös hajú lányt, aki egy csapásra megigézte. Később meg halálosan beleszeretett, olyannyira, hogy már el sem tudná képzelni nélküle az életét.

Alex elővette a mobilját, és a kis hangjegy ikonra bökött. Végiggörgette a különböző online rádiók, megvásárolt és ingyenes dalok, valamint a lementett játszási listákat megjelenítő felsorolást. A „Mila-kedvencei (smúz)” névre keresztelt listát választotta. A minimalista stílusban berendezett hálószoba rejtett hangfalaiból előbb lágy gitárszó csendült fel, majd csatlakozott egy bársonyosan búgó férfihang.

– Mmm… Bublé – mosolygott Mila –, ez jól indul!

A férfi az ágy fölötti polcról leemelt egy kis tégelyt, tenyerébe öntött egy borsónyi Aloe vera kivonattal dúsított masszázsolajat, aztán gyengéden a lány vállaiba masszírozta. Ezt csak amolyan fellazításnak szánta, ugyanis egyrészt a lány nem kedvelte, ha a teste olajas volt, másrészt hagyományos, thai masszázzsal akarta kényeztetni párját.

A tengernyi szabadidőnek köszönhetően Alex sok mindent megtanult és kipróbált. Ekképpen avatta be magát a keleti masszázs érdekes világába, egy meglepően rövid tanfolyam keretében, ahol megdőlt a tévhite, miszerint masszírozni csak az tud, aki évekig tanulja. Rádöbbent, hogy a thaiföldiek által kidolgozott technika minden mástól gyökeresen eltér: az alapja ugyanis az, hogy ne használj erőt, sokkal inkább empátiára és az egymásra hangolódásra van szükség.

Ez mindig bevált. Halk nyögdécselés és teljes ellazulás lett a végül több mint egy órán át tartó terápia eredménye.

– Ez igazán jól esett, Mr. Black – fordult a hátára Mila, kék szemében elégedettség ragyogott.

– Egészségére! Remélem, máskor is igénybe veszi a szolgáltatásaimat – cirógatta a lány puha bőrét a férfi. Mila jobbjával belekapaszkodott Alex izmos karjába, másik kezével széles vállát ölelte át, s miközben arcát az övével egy szintre csalogatta, azt búgta neki:
– El sem tudod képzelni, milyen őrülten szeretlek! – Válaszra lehetőséget sem adva, ajkait a férfi szájára tapasztotta.

18:45

– Hallod ezt? – riadt fel hirtelen Alex. Mila magán kívül volt, értetlenül pislogott rá, hiszen a masszázs után összebújtak, és nemsokára elnyomta őket az álom.

– Mit? – kérdezte néhány pillanat múlva, amikor kissé magához tért.

– Sss! – intette csendre Alex, kinyújtott mutatóujját a szája elé téve. Olyan hangot hallott, mint amikor szilveszterkor az ünneplő sereg pezsgős poharakkal koccint. Először azt gondolta, hallucinál vagy csak álmodta, ámde akkor újra hallotta a csilingelést. Ezúttal ráadásul arra is felfigyelt, hogy remeg alattuk az ágy.

– Te is érzed? – fordult Mila felé.

– Földrengés?! – kérdezte a lány, és rémülten kapkodta a fejét. A férfi bólintott.

– Gyere! – mondta és felhúzta a lányt az ágyról, majd beállt vele a háló ajtókerete alá. A lány szorosan átölelte a férfi derekát és lábujjhegyre állt. – Vége – súgta és próbált megnyugtató pillantást vetni Milára. Itt nem szoktak földrengések lenni. Még egy darabig ott álltak összeölelkezve, aztán a férfi a telefonja után indult.

– Ez azért ijesztő volt – mondta Mila, miközben magára vett egy kinyúlt pólót és egy cicanadrágot. Alex nem válaszolt, a telefonját nyomkodta.

– Semmi – mondta végül bosszúsan, szinte meg sem hallva a lány szavait. – Az égvilágon semmit sem írnak róla. Talán azért, mert nagyon kicsi volt, vagy még várni kell, míg frissülnek az adatok – gondolkodott hangosan. – Éhes vagyok – tette hozzá végül rövid szünet után. Magára kapott egy rövidnadrágot és egy laza pólót, majd Mila után, a konyha felé vette az irányt. Nagyot kordult a gyomra, amikor megérkezett szeretett otthonuk központjába: a fényes, fehér bútorral berendezett konyhába. Az  egyik fal teljes szélességében, a padlótól a mennyezetig érő szekrényben volt elrejtve minden, még a dupla ajtós hűtő-szekrény is. Sőt az éléskamra bejárata is.

Egyébként a lakás valósággal lüktetett a csúcstechnológiától – hála a kütyümániás Alexnek –, nem volt ez másként a konyhában sem: a szekrényajtók elektromosan, érintésre nyíltak és csukódtak, automatikusan, hangtalanul, épp egy rövid pisszenéssel a legvégén. Milát nem ezek a korszerű „bizzentyűk” (ő becézte így őket) nyűgözték le, sokkal inkább a hagyományos dolgokért rajongott, mégis teljesen odavolt a konyhaszigetért. A mennyezetbe rejtett gőzelszívó alatt két hófehér főzőlap várta a konyhatündéreket. Gyönyörű, ám nem ez volt a lényeg. A lány számára mindent megért a látvány, ami főzés közben tárult elé: a széles ablakokon át örök panoráma nyílt a télen-nyáron hó borította Alpok eget érő csúcsaira.

Egyik kedvenc közös időtöltésük a főzés volt, így ezúttal is gyorsan elosztották a feladatokat: a lány a sült krumpli elkészítésével foglalatoskodott, a férfi meg a cukkinis-sajtos fasírozottat gyúrta össze, jó sok fokhagymával.

– Kincsem, ebből már vacsora lesz, nem ebéd – nevetett kínjában a férfi, amint a falra kivetített, piros színű számokra pillantott. Az órát mutató vonalak mellett kis ikonok jelezték, hogy odakint jelenleg esik és a közeljövőben is esőre lehet számítani.

– Hűha… – pillantott az órára a lány is –, kissé elnyúlt a… masszázs – paskolt a férfi fenekébe.

Normális körülmények között a finom falatokat a kétszintes penthouse-lakásuk óriási teraszán fogyasztották volna el, ámde a hónapok óta tartó esőzés leszoktatta erről őket. A nappaliba mentek, ami a lakás második legfontosabb része volt. A középpontjában egy félkör alakú, gyönyörű, fényes, fekete műbőr kanapé díszelgett. Mellette, mint holmi kistestvérek, két ugyanolyan fekete műbőr bevonatú fotel állt, amelyek hátradönthetőek, lábtartósak és – Alex kedvenceként – masszázsfunkciósak voltak. A két fotel egymásra, míg a kanapé a hatalmas, falra függesztett LED tévére nézett.

A kanapé hátánál, a hegyekre olyan magasztos rálátást biztosítottak a panorámaablakok, hogy bárki azt gondolhatta volna, egy festményt vagy egy csúcsminőséggel nyomtatott posztert néz.

Aki pedig az ablakhoz közelebb állt, a társasház alatt szélesen elterülő városban gyönyörködhetett. Ezúttal a tévé elé telepedtek le, és újranézték a Jóbarátok egyik epizódját, aminek minden poénját már mindketten kívülről fújták, sőt gyakran már előre kuncogtak rajtuk. Az estebédet egy-kettőre elpusztították, azután a kanapén összebújva nevették végig a maradék tíz percet. A lány feje a férfi mellkasán pihent, hosszú vörös haja – ami bár festett, nem állt messze a valódi, szintén vörös hajszínétől – a férfi hasára hullott, aki a fürtökkel játszott, az ujjaira csavargatta, néha magába szívta édes illatát, míg a film véget nem ért.

– Megyek és lezuhanyozok – ült fel a lány.

– Csatlakozol? – Bedobom a tányérokat a gépbe és jövök – nyomott egy puszit a lány feje búbjára, aki felnézett rá, felcsimpaszkodott és lopott egy rendes csókot, majd megfordult és elsétált.

Amikor magára maradt, a férfi bepakolta a mosatlan edényeket a mosogatógépbe, azonban mielőtt még elindította volna, megállt és fülelt. Még levegőt sem vett.

Megy a zuhany.

Elindította a gépet.

A konyha legmagasabban fekvő szekrényéhez lépett.

Kinyitotta az ajtaját.

Lábujjhegyre állt, és a szekrény mélyére nyúlt.

Pontosan tudta, hol van.

Kitapogatta, majd levette.

Egy gyors mozdulattal becsukta a szekrényajtót.

Fülelt.

Tiszta a levegő.

A konyha ablaka elé állt, és vett egy mély levegőt. Nézte, hogyan kígyóznak le az üvegen az esőcseppek. Gondolatai ezzel szemben teljesen máshol jártak. Több hónapba telt, míg végre megtalálta, és most itt van az ujjai között. Nagyon jól tudta, hogy nem adhat a lánynak akármit. Hiszen Milabell Reverofról van szó, az isten szerelmére! Az a lány, aki világhírű ékszereket készít. Aki a minap azt kérdezte tőle:

– Alex, te hiszel az örökké tartó szerelemben?

A rejtelmes női szimat számtalanszor lenyűgözte.

Ezért is volt enyhén szólva bosszús, hogy a hirtelen rosszra forduló időjárás mennyire keresztülhúzta a tervét. Azt szerette volna, hogy a lány soha ne felejtse el a pillanatot. A férfi olyasmit tervelt ki, amit Mila biztosan élete végéig emlegetett volna.

De hónapok teltek el, és szakadatlanul esett az eső. Alex meg ráébredt, hogy nem az a lényeg, hol és mikor.

A körülmények egyáltalán nem fontosak.

Eldöntötte.

Nem vár tovább.

Többet egy napot sem akar elvesztegetni.

A szíve majd’ kiugrott a helyéről, olyan hevesen vert, akár egy akcióba lendített légkalapács.

Minden kétséget kizáróan biztos volt benne, hogy ezt szeretné, és abban is, hogy egyetlen pillanatot sem akar tovább várni. Ajkai széles mosolyra húzódtak, amint elképzelte a lány arcát, amikor elé tárja. Gondolatban átismételte még egyszer, hogy mit szeretne mondani, majd magabiztos léptekkel elindult a lány után. Épp amikor a konyha ablakaitól teljesen elfordult volna, a szeme sarkából valami rendkívül szokatlant pillantott meg.

Lefékezett. Tett egy lépést vissza. Visszafordult az ablakhoz.

Egész teste megmerevedett.

Arcából kifutott a vér.

Ujjai elzsibbadtak.

Mellette, a padlón tompán koppant valami.

2017. augusztus 17., csütörtök, 19:31

– Mila! – visszhangzott a lakásban.

A lány összerezzent.

– Gyere át! Gyorsan! Ez nagyon durva! – hallotta a szokatlanul erőteljes kiáltásokat.

Gondolkodás nélkül megiramodott. Apró, fürge léptekkel szaladt a hang irányába. A konyhában talált rá Alexre, a konyhaablaknál állt, homlokát az üvegnek préselte. Észre sem vette, hogy pillanatokkal azelőtt a férfi felvett valamit a  földről és a zsebébe süllyesztette.

– Mi a…? – csattant fel Mila, de a torkán akadt a szó. Két tenyérrel tapadt neki az ablaknak. – Úristen – nyögte és érezte, hogy lábaiból kifut az erő –, mi ez?!

Hátborzongatóan bizarr látvány tárult elé: a viszonylag sűrű eső szitáján át képtelen volt kivenni, hogy pontosan mi történik, csak azt látta, hogy a hegyeken, ahol a zölden pompázó lombhullató erdőnek kellene lennie, mozog valami, akár egy nagy, barna lepedő, és vészjóslón közeleg a város felé.

– Az árvíz… ide is elért – mondta Alex visszafojtott hangon, miközben átkarolta Mila derekát és közelebb húzta magához. –Erre nem számítottam – tette hozzá.

– Szent isten! Meneküljünk! – hámozta le magáról a férfi karját és indulni akart, ellenben a borzalom mintha odaragasztotta volna, nem tudta mozdítani egyetlen porcikáját sem.

– Itt vagyunk a legnagyobb biztonságban – mondta meglehetősen higgadt hangon Alex. – Magasan vagyunk… Idáig úgysem ér fel.

– Biztos?

– Igen. Száz százalék – jött a válasz, csakhogy Mila hiányolta hangjából a tőle megszokott magabiztosságot. Mi van, ha téved? Mi van, ha felér idáig?

A lány továbbra is ösztönös késztetést érzett arra, hogy minél távolabb kerüljön az áradástól. Szapora légzésétől bepárásodott az üveg.

Egyik kezével megtámaszkodott az ablak párkányán.

A másikkal megtörölte az ablakot.

Lenézett az épület mellé.

Úgy tűnt, a párkány remeg kifehéredett ujjai alatt.

Egymásra néztek.

Újabb földrengés!

19:33

Az ablakból még látták, hogy a hegyekből lezúduló víztömeg eléri a városszéli épületeket. Aztán Alex megragadta Mila  kezét, és gyors lépésekkel behúzta a nappalit az előtértől elválasztó gerenda alá. Zihálva néztek egymásra, várva, hogy megszűnjenek a rengések.

Nem kellett sokáig várniuk, csupán néhány másodpercig remegett még alattuk a padló, aztán amilyen gyorsan jött, ugyanolyan gyorsan meg is szűnt az egész.

– Mi történik, Alex? – aggodalmaskodott a lány.

Ha én azt tudnám – gondolta a férfi, de csak annyit mondott:

– Utórezgés. Teljesen normális.

Visszabátorkodtak az ablakhoz. Alex figyelte, ahogy a lány lábujjhegyre állt, homloka a hűvös üvegnek lapult. A kínos csendet egy fokozatosan erősödő morajlás váltotta fel. Hallotta, ahogy Mila ijedten levegő után kapott, pillanatokkal azután, hogy felbődültek a katasztrófát jelző szirénák. Nemsokára több templomharang is csatlakozott a vészjelzéshez. Meztelen karjuk összeért, így észrevette, hogy a lány libabőrös lett, amitől neki is végigfutott a hideg a hátán. Újra magához ölelte, mire az váratlanul felkiáltott:

– Ott még emberek vannak! – mutatott a park irányába.

Alex arra nézett, és megakadt a szeme a park szélén, a szabályosgömb-formára vágott sövénybokrok mellett totyogó idősebb páron, esernyőjüket megtépázta a szél. A lány kifordult a férfi öleléséből és felrántotta a teraszajtót. Alex tudta, hogy Milának az idős emberekről mindig a saját szülei jutnak eszébe. Ezért kicsit sem lepte meg a lány reakciója.

Mila édesanyja már túl volt az ötvenen, amikor a lány megszületett, úgy volt ugyanis, hogy nem lehet gyermekük.

– Meddő… Nincs mit tenni – mesélte Alexnek Mila, a nevének eredetéről szóló, szinte hihetetlen történetet. – Esetleg
ajánlhatom az örökbefogadást. Itt egy ismertető – nyújtott át egy kis katalógust a nőgyógyász szakember. A szülei viszont nem akartak örökbe fogadni, és a helyzetbe sem voltak hajlandók beletörődni. Habár kitartóan próbálkoztak, az édesanyjának sehogy sem sikerült teherbe esnie. Addig-addig, hogy eljárt felettük az idő, és akkor derült égből villámcsapás: az asszonynak kimaradt az addig rendszeres menstruációja.

Menopauza – gondolta.

Több hónapnak kellett eltelnie, mire ráébredt, hogy terhes. Még a reggeli émelygéseket is a menopauza rovására írta, mert
úgy tudta, ez is „normális” velejárója. Sőt, amikor a pocakja kerekedni kezdett, akkor sem esett le neki a tantusz. Az édesapja volt az, aki először gyanút fogott. Egy reggeli rosszullét után ránézett, és azt mondta félig-meddig viccelődve:

– Asszony, te terhes vagy!

– Nem vicces – törölgette a száját a nő, akinek a gondolat mégis szöget ütött fejébe, és napokig nem hagyta nyugodni.

– Képtelenség! – kiáltott fel a nőgyógyász az ultrahangos vizsgálaton, és a képernyőre mutatott. – Bemutatom a kislányát! Ott dobog a kis szíve.

– Szent isten… – suttogta az édesanyja, rácsodálkozva a szaporán lüktető foltra. – Ez kész csoda!

Így lett a lány neve Milabell, vagyis „szép csoda”. Páratlanul ritka szeretetben volt része egész gyerekkorában, ezért nagyon megviselte a szüleinek viszonylag korai elvesztése. Szinte egy csapásra egyedül maradt, alig húsz évesen. Bármilyen lelkesen is szeretett tanulni a School of Visual and Performing Arts-on, olyannyira maga alatt volt, hogy félbehagyta az egyetemet, hazaköltözött Cambridge-ből Madridba és a munkába temetkezett. Azzal foglalkozott, amit szívből csinált:  ékszereket tervezett és készített, hiszen ez volt a szenvedélye, az egyetlen dolog, ami minden figyelmét le tudta kötni. Munkájának olyan eredménye lett, amire maga sem számított: egyetlen év alatt a Reverof ékszerek világhírűek lettek.

Alex látta, hogy elmozdult az egyik homokoszsák, és beloccsant a víz a küszöb fölött, a lány azonban nem törődött
vele, ahogy azzal sem, hogy egy szál pólóban kiállt a zuhogó esőbe. A bokája fölé érő vízben a terasz széléhez rohant és
torkaszakadtából kiabált:

– Meneküljenek! Árvíz! Jön az árvíz! – Próbálta túlharsogni a szirénák és harangok kavalkádját, ugrált és karját lóbálva
integetett, hátha észreveszik. A tata az esernyővel babrált, de a mama észrevette őt, hiszen Alex látta, hogy a lány felé mutatott, fel, a tizennegyedik emeleti terasz irányába. Ez az, ügyes vagy, Mila! Ekkor a tata is felnézett. A lány az utca irányába próbálta terelni a figyelmüket, mutogatott, tenyereit begörbítve, tölcsért formált a szája elé, és úgy kiabálta:

– Árvíz! Árvíz!

A víz már a park felé vezető út végén hömpölygött. A tata kiejtette kezéből az esernyőt s belekapaszkodott a feleségébe, aki
felé fordult, aztán mindketten mozdulatlanná dermedtek. Alex a konyha ablakán át felváltva nézett hol a lányra, hol az idős
házaspárra. Egyértelmű volt, hogy meghallották Mila figyelmeztetését. Mit csinálnak? Miért nem menekülnek? – A lány két
kézzel a korlátba kapaszkodva figyelte őket. Ismét lábujjhegyre emelkedett. Futva a férfira pillantott. Alex összepréselt szájjal csóválta a fejét, tudta, hogy semmit nem lehet tenni értük.

A lány újra lenézett a parkra.

A férfi tekintete követte az övét.

A mama és a tata összeölelkeztek.

A teraszról és az ablakból is jól látszott, hogy mi következik. Az utcába érve a víztömeg folytatta a féktelen rombolást. Magával sodorta a leparkolt autókat és a parkszéli fákra gyűrte őket, egyfajta gátat alakítva ki maga előtt. A több méter magas hullámok viszont gond nélkül átcsaptak az akadályok fölött. Mila váratlanul sarkon fordult és berohant a házba, Alex hiába lépett közelebb hozzá, ő egyszerűen elviharzott mellette.

– Mila! Mit csinálsz? – kiáltott utána a férfi, majd fél szemmel a parkbéli eseményeket figyelte.

A víz megállíthatatlanul törtetett.

– Lemegyek! Segítenem kell rajtuk! – hallotta a lány sírós hangját.

Alex földbe gyökerezett lábbal nézte az idős párt.

Mozdulatlanul álltak.

Rajtuk kívül már egy lélek sem volt a parkban.

Mila már a cipőjét húzta.

Alex még mindig tétovázott.

Ez őrültség! Meg kell állítanom!

Egy elcsukló, erőtlen sikoly hangja próbált felülkerekedni a világvégét idéző, törtető rombolás, a szirénák üvöltése és a harangok éktelen kongásának áthatolhatatlan zűrzavarán. Senki sem hallotta meg.

Alex még látta, hogy egyik pillanatban ott ölelkeztek. Két ember, két élet, amit az idő eggyé kovácsolt. Egy másodperccel
később pedig már vadul kavargott a víztömeg pontosan ott, ahol az imént álltak.

Ennyire kicsin múlik?

Mila kinyitotta az ajtót, és kilépett a lépcsőházba. Alex utánaszaladt.

– Mila – mondta halkan a lánynak, aki csuromvizes hajjal már a felvonó előtt állt, türelmetlenül lépkedve egyik lábáról a másikra, közben idegesen nyomkodva a hívógombot. Nagyra kerekedett szemekkel nézett a férfira.

– Gyerünk már! – biztatta a felvonót.

– Kincsem… már nem segíthetsz rajtuk – mondta Alex, és bár mezítláb volt, odament a lány mellé, aki sírva fakadt.

– Nem! Ne mondd ezt!

Alex látta, hogy Milában él még a remény. Éppen ezért bármi mást szívesebben megtett volna, csak ne kelljen elmondja, minek volt az imént szemtanúja, ellenben azt is tudta, hogy valamilyen módon maradásra kell bírja a lányt.

Magához ölelte Milát.

Halk csengőhang szólt, majd kinyílt a felvonó ajtaja.

A lány ki akart fordulni Alex öleléséből, azonban a férfi nem
engedte el.

– Engedj! – ripakodott rá a férfira, hiszen mozdulni sem tudott a szorításból. – Engedj már! – zokogta, és Alex
észrevette, hogy Milának kiszaladt az erő a lábából, hiszen a lány teljes súlya az ő karjára nehezedett. – Engedj… – suttogta Mila még egyszer, erőtlenül, de mintha már nem is akart volna menni.

Mielőtt összeroskadt volna, a férfi a karjába emelte a lányt, és úgy vitte be a lakásba. Alighogy Alex becsukta maguk mögött
az ajtót, Mila újra erőre kapott, és a férfira kiabált:

– A te hibád! Miért nem engedtél el?! Ez most a te lelkeden szárad! – Azzal faképnél hagyta, és zokogva elszaladt a
hálószoba irányába.

Alex rögtön elindult utána, viszont megtorpant. Hagyok neki egy kis időt. Hideg áramlat csapta meg hátulról, megfordult és látta, hogy a terasz ajtaja tárva-nyitva van. Odasietett, hogy becsukja, víz toccsant a talpa alatt. Megigazgatta a zsákot, majd becsukta a teraszajtót, aztán papírtörlővel feltörölte a vizet.

Végig hallotta Mila zokogását.

Két gondolat viaskodott elméjében.

Meg kell vigasztalnom! és Mi a fene történik itt?

19:40

A hírek hetek óta egyébről sem szóltak, csak a világszerte pusztító árvizekről. Nem csoda, hisz most már több mint négy hónapja szakadatlanul zuhogott az eső.

– Itt biztonságban vagyunk – gondolta Alex, aki alapjában véve optimista volt, viszont mindig igyekezett realistaként
tekinteni a világra, jelen pillanatban azonban rettenetesen naivnak és ostobának érezte magát. Számított rá, hogy lesznek
áradások, mint máskor is, mondjuk hóolvadáskor vagy nagyobb esőzések idején, de ekkora pusztítást, úgy gondolta, legfeljebb a híradóban fog látni. Azt meg szinte soha nem nézi. Ami igazán fontos, arról úgyis értesül. Hihetetlenül jóhiszemű és meggondolatlan vagy! – korholta magát, hiszen meg volt győződve róla, hogy a medencét körülölelő magas hegyek örök védelmet biztosítanak az ilyen fenyegetéssel szemben.

Alex felegyenesedett és kinézett az ablakon. Szürkülődött, de még így is látta, hogy sötéten, megállíthatatlanul örvénylett
a víz. Nyomában a város felismerhetetlenné vált: udvarok, sétányok, minden eggyé olvadt, csupán az állva maradt oszlopok jelezték, merre voltak az utcák és a bicikliutak. A háztetők között félig elsüllyedt autók és gyökerestől kitépett fák
úsztak. Folyamatosan bőgtek a szirénák, mellette pedig egy különös, monoton morajlás hallatszott.

Ösztönösen embereket, túlélőket keresett, csakhogy a víz túlságosan zavaros volt, hogy bármit is felfedezzen benne. Úgy
látta, az egyik ház tetején áll egy alak, de a városi lámpák nem égtek, így az esős félhomályban nem tudta megállapítani, hogy valóban van ott valaki, vagy csak képzelődik. Már megint nem azt csinálod, amit kellene! Rádöbbent, hogy Milának kellene segítenie megnyugodni, mintsem a szemét meresztgetni idegenek után.

Elindult a hálószoba felé, s alighogy egy lépést tett, sötétség borult a lakásra. Megtorpant. Mi történik? Megütötte a fülét Mila rövid sikolya, úgyhogy rögtön tovább is indult. Botorkálás közben hallotta, hogy a lány mond még valamit, ám egyrészt
a penthouse terebélyes méreteinek köszönhetően, másrészt a szirénák bőgése miatt, ebből semmit nem értett meg.

– Tessék? – kiáltott, de nem kapott választ.

Azt hitte, hogy a saját otthonában akár behunyt szemmel is bármit megtalálna. Annak ellenére, hogy nem volt még este, a borús ég miatt szinte már teljesen besötétedett. Mire a szeme hozzászokott a gyenge fényviszonyokhoz, rá kellett ébrednie,
hogy közel sem ismeri annyira a lakást, mint azt előzőleg gondolta. Ahelyett, hogy az előtérbe érkezett volna, a nappali
falával találkozott. Méghozzá a lehető legszerencsétlenebbül: fejjel. Aztán isten tudja, mibe botlott bele, végül valahogy –
csillagokat látva, sajgó lábujjal és sokkal óvatosabban – sikerült kitapogatnia a folyosó falait.

– Jövök! – kiáltotta a lánynak két bosszús szisszenés között.

A folyosóra érve már sokkal gyorsabban haladt, ebben segítette a hálóból kiszűrődő fény.

– Már csak ez hiányzott – morgolódott félig-meddig hangosan. Fura volt, hogy a szirénák továbbra is bőgtek. Bizonyára nem árammal működnek – vonta le a következtetést, épp mikor a hálóba vezető ajtóhoz ért. Tudta, hogy a lány
egyébként is halálra lehet rémülve, és ezen a sötétség semmit sem segít.

– Itt vagyok, nyuszó – szólt, amint meglátta az ágyon kuporogva –, áramszünet van.

A lány, akár egy ázott macska, felhúzott térdekkel ült, lábait átkarolta és könnyes szemmel nyomkodta a mobilját. Már nem zokogott.

– Telefonálni sem lehet – dobta le az eszközt durcásan hüppögve maga mellé az ágyra –, nincs térerő – tette hozzá.

A férfi elvette a sajátját az ágy széléről, megnyomta a bekapcsológombot és hunyorogva a felvillanó képernyőre
pillantott.

– Az enyémen sincs – mondta, miközben hozott a fürdőből egy törölközőt, majd odakuporodott Mila mellé és a vizes haját törölgette. Addig szárítgatta, míg a lány a vállára hajtotta a fejét és a halk szipogások között elengedett egy mély, keserves sóhajt. Így, hogy sikerült szerelmét némileg kiengesztelni, újra másfelé terelődtek a gondolatai.

Nagyobb a baj, mint feltételeztem – tűnődött, de egészen mást mondott.

– Ne aggódj, minden rendben lesz – súgta a lány fülébe. – Gyere, próbálj meg aludni! Nincs áram, tehát nincs fűtés. Hideg
lesz az éjjel – terítette magukra a vastag takarót. Közben meg lázasan törte a fejét.

– Minden rendben lesz – ismételte meg, miközben az ellentétét érezte. Itt semmi nincs rendben! Váratlanul összerándult a gyomra és egy hideg, ismeretlen érzés áradt szét testében, ami szinte még a gondolatait is megbénította. Mi ez? És akkor belehasított elméjébe a felismerés. Utoljára gyerekkorában volt része hasonlóban. Úgy hívják… Pánikroham.

Automatikusan jött, hogy mit kell tennie.

– Egy…

Kimérten, nagy szünetekkel számolt.

– Kettő…

Kizárólag a számokra figyelt.

– Három…

Mi után mi következik.

– Négy…

Közben mélyeket lélegzett.

– Öt…

Minden két szám között egy mély belégzés és egy hosszú kilégzés.

– Hat…

A torkában formálódott gombóc lassan felszívódott, de nem figyelt rá. Hányas jön?

– Hét…

Ez a technika mindig bevált. Pedig még nyolcéves korában dolgozta ki az árvaházban, amikor az idősebb fiúk a takarítószobába zárták, ami igencsak gyakran előfordult.

– Nyolc….

Eleinte szó szerint elájult a levegőtlen, sötét lyukban. Aztán számolni kezdett, és a pánikrohamok megszűntek.

– Kilenc…

Most már csak a megszokottság kedvéért számolt tovább.

– Tíz…

Jól vagyok.

2017. augusztus 18., péntek, hajnali 1:17

Mila még sokáig szipogott a férfi vállán, miközben Alex a haját cirógatta. Ettől a lány mindig gyorsan álomba szenderült, de ezúttal még így is hosszabb ideig tartott. Órák teltek el, mire a férfi hallotta, hogy a lány szaggatott légzése lassú, egyenletes szakaszokká vált.

Alex egy szemhunyásnyit sem aludt, mert őrült tempóval zakatolt az agya. Hallotta, amikor elhallgattak a szirénák. Pedig
még sokáig üvöltöttek. A csendet nem vette jó jelnek, sőt még inkább nyugtalanította. A jelmondata az volt: „számíts a
legjobbra, de készülj fel a legrosszabbra”. Ez az árvíz teljesen felkészületlenül érte. Nem fordulhat elő többé!

Naiv volt.

Mi a legrosszabb, ami történhet?

Még több eső esik és a vízszint nő. Elképzelhető? Igen. És meddig nőhet a víz szintje? Magasabbra, mint a tizennegyedik emelet? Ezt nem bírta elképzelni. Többszáz négyzetkilométernyi, az egész medencét ellepő, több mint negyven méter mély víz. Az mennyi lehet? Ezt képtelenség fejben kiszámolni. De rém sok, arra rájött. Több millió köbméter víz. Nem, ez nem lehet… Mint ahogy az sem, hogy a hegyek között ekkora árvíz legyen? – korholta magát cinikusan.

Oké. Tegyük fel, hogy lehetséges. Ez a legrosszabb. Felér idáig a víz. Atyaég!

Erre kell felkészülni. Tervekre van szükség. Méghozzá azonnal.

Ki kellene zárni a vizet. Vízhatlanná tenni a lakást. Pillanatok alatt megszámolta a lakáson lévő ablakokat. Túl sok volt. És egyet sem terveztek vízhatlanra. Eszébe jutott a teraszra vezető ajtó. Homokkal töltött zsákokat kellett tenniük az ajtó elé, mert egyfolytában szivárgott be a víz. Annyira sok eső esett, hogy a csatornába vezető lefolyó képtelen volt annyit elnyelni.
Nem erre tervezték. A terasz meg úszómedencévé változott. Képtelenség kizárni a vizet. S ha mégis sikerülne, mekkora
nyomásnak tudnának ellenállni ezek az ablaküvegek? Valószínűleg nem bírnák megtartani, beszakadnának. Eredmény? Vízbe fulladás általi halál.

Gondolatban körbejárta a lakást, egy olyan kisebb helyet keresve, ahol meghúzhatják magukat és kizárhatják a vizet. Nem jó. Ha sikerülne is száz százalékosan a terve, egy idő után elfogyna a levegő. Eredmény? Halál, oxigénhiányban.

Újabb ötlet? Gyerünk, Alex, többre vagy képes! – biztatta magát. Mik a legfontosabbak? Feljutni az ár tetejére, szárazon maradni, kell inniés ennivaló – sorolta.

Türelmetlenné vált. Látni akarta, meddig ér a vízszint.
És közben szőtte a terveket.
Ivóvíz. Van. Több, mint amennyit elbírnánk.

Étel. A francba! Abból lehetne több.

Szerencsére a lány szeretett alaposan bevásárolni. De most úgy tűnt, hogy az túl kevés. Azon töprengett, hogy ha tényleg
bekövetkezik az elképzelhető legrosszabb forgatókönyv és valahogy sikerül a felszínen maradni, meddig tarthat, amíg… A gondolat félbeszakadt.

Szokatlan zajok zavarták meg az éjszaka síri csendjét.

2:49

A hangoskodás a lépcsőházból érkezett. Feszülten fülelt. Nem mozdult, nem akarta felébreszteni a lányt. Egyértelműen meg tudta állapítani, hogy többen is kiabálnak. Kik kiabálnak? És miért? Úgy döntött, nem éri meg felkelteni Milát, inkább vár, s előbb-utóbb biztosan abbahagyják.

Ellenben a kiabálás nemhogy csendesedett volna, egyre zűrösebb és erősebb lett. Nagyon vastag és jól szigetelő ajtajuk
volt, de ezek a zajok túljutottak rajta.

A lány ritmikus légzése nyugtalanná vált.

– Ébredjenek! Nyissák ki! – kiabálta valaki az ajtó előtt, annyira erősen, hogy tisztán lehetett hallani.

Bumm-bumm!

Mila felriadt.

– Mi volt ez?

Bumm-bumm-bumm!

– Nyissák ki! – kiabálta újra ugyanaz a hang, miközben erőteljesen ütötte az ajtót. Mila kitépte magát a férfi öleléséből és
felült az ágyban.

– Ki ez? És mit akar? – kérdezte, hangja rémületről árulkodott.

Bumm-bumm-bumm-bumm!

– Nyissák ki! – folytatta a dörömbölést és kiabálást a hang az ajtó előtt.

– Várj, megnézem – mondta Alex. Bekapcsolta a lány mobilját, Mila kezébe adta, majd a bejárat felé indult. Nem volt kis ember. Százkilencven centiméter, kilencvenöt kilogramm. Inkább izom, mint egyéb. Nem volt ijedős típus. Mégis összerezzent, amikor…

Bumm-bumm!

Attól tartott, szemberúgják vele az ajtót.

Szedd össze magad! – biztatta magát, amint remegő kézzel a kilincs felé nyúlt. A zár kattant, majd résnyire nyitotta az ajtót, amin ugyanazzal a lendülettel szinte, hogy be nem esett valaki a lakásba. Szerencsére Alex lábbal is támasztotta az ajtót, így az illetőnek volt lehetősége visszanyerni az egyensúlyát. Felegyenesedett és elemlámpájával Alexre világított. A férfit
elvakította az erős LED-izzó fénye, szeme elé tette a tenyerét, és próbálta megállapítani, hogy ki a sötét alak az ajtó előtt.

– Mit akar?! – kérdezte mély és a lehető legijesztőbb hangján Alex. Rájött, hogy inkább hangzott nevetségesen, mint
félelmetesen. Alighogy kimondta, jött is a válasz:

– Bocsánat, szomszéd – szólt a hang és leengedte a lámpát. Alex még mindig nem tudta eldönteni, hogy ki áll ott, de
elétárult egy döbbenetes látvány.

A lépcsőház zsúfolásig tele volt emberekkel. Többen elemlámpával világítottak, mások a telefonjaikkal. Mi ez az őrület?Sokan a rémülten síró gyerekeiket szorongatták. Valami… Sikolyok. …Nagy… Kiabálás. …Baj… Döngő ajtók. …Van… Sírás.

A szűkös tér csak úgy visszhangzott a lármától.

– A víz… már az ötödik emeletet is ellepte! – szólt ugyanaz a hang. – És percről percre csak nő a szintje.

– Te jó ég! – hallotta Alex a háta mögül. Megfordult és bár nem látta, határozottan felfedezte a rémületet, ahogy a lány
szaporán kapkodott levegő után. A férfi nem szólt semmit, csak kinyújtotta a karját arra, ahol az imént még a telefon fényét
látta, megkereste a lányt, majd szorosan magához ölelte.

– Mennyi időnk lehet, míg felér ide? – szólt hátra Alex.

– Nem tudom… – felelte tétovázva a hang. – Ha ugyanígy nő a szint… három, legfeljebb négy óra.

– Rendben – engedte el a lányt, és készült, hogy becsukja az ajtót. – Ha valamire szükségetek van, az ajtó nyitva lesz.

– Gyertek a padlásra! Mind oda megyünk.

– Jó döntés. Sok szerencsét! – Azzal becsukta az ajtót.

– Mi itt maradunk! – mondta a lánynak.

2:59

Mila tett egy lépést hátra, és döbbenten kérdezte:

– Itt maradunk? Miért nem megyünk fel mi is?

– Van egy tervem – felelte. – Bízol bennem?

A lány egy pillanatig tétovázott, csak azután válaszolt.

– Tudod, hogy igen. Nem az a lényeg, hogy minél feljebb legyünk? – kérdezte, de nem azért, mert nem bízott volna a férfiban. Az életét is rábízta volna, vakon követné bárhová, ám a döntéseket mindig együtt hozták meg, hiszen a női gondolkodás nézőpontja ugyanúgy szükséges.

Biztos volt benne, hogy a férfi igazat állít. Ebben a reménytelennek tűnő pillanatban, alig észlelhetően, de csupán
ez az egy mondat – „Van egy tervem” – olyan erőt adott neki, ami által felülkerekedett a félelmén. A kíváncsiság és a segíteni akarás lett úrrá rajta.

– Szerinted, ha felér a víz idáig, akkor nem fogja hamarosan ellepni a padlást, sőt, az egész házat? –
tudálékoskodott Alex.

A lány bólogatott.

Akkor miért jobb itt maradni? Itt hamarabb elér a víz – gondolta, de már jött is a válasz:

– Úgy lehet a legtöbb esélyünk, ha nem mozdulunk innen és felkészülünk. Van rá néhány óránk és itthon minden rendelkezésünkre áll ahhoz, hogy életben maradjunk.

Alex közelebb húzta magához a lányt, és a még mindig világító telefon fénye mellett folytatta:

– Figyelj! Három dologra kell összpontosítanunk: fennmaradni a víz tetején, lehetőleg szárazon – számolt, felemelve hüvelykujját –, víz – csatlakozott a mutatóujj – és élelem – jött végül harmadiknak a középső ujj. – Most a legnagyobb kihívás a sötétség. Ez megnehezíti a dolgunkat.

Mila megfogta Alex kezét. Fel sem merült benne, hogy a víz felérhet idáig, s ezzel együtt az sem, hogy a lakásukat is el fogja
lepni a víz.

– Félek… – suttogta remegő hangon. Lábából kiszaladt az erő, bele kellett kapaszkodnia a férfi karjába, hogy el ne essen.

– Tudom, kincsem… – válaszolta Alex. Magabiztosnak tűnt, mégis a hangjában valami szokatlant vélt felfedezni a lány.
Bizonytalanság? Nem! Inkább kétségbeesés! – De most kell erősnek lennünk – folytatta. – Szükségem van rád! Nélküled nem tudom megcsinálni!

Mila szinte nem is hallotta a szavakat. Mintha egy defibrillátorral sokkolták volna meg, egész lényét elöntötte egy energialöket.

Már nem félt. Legalábbis nem érezte, hogy félne.

3:10

– Mivel kezdjük? – kérdezte tettre készen a lány. – Mit
segítsek?

– Szedj össze minden olyan kaját, ami nem romlik el, ha nincs hűtőben és főzés nélkül is ehető! Tedd őket egy hátizsákba! Ami elázhat, tedd egy visszazárható zacskóba! Addig én hozok ivóvizet.

A férfi azzal kezdte, hogy keresett egy elemlámpát, s a földre helyezte úgy, hogy a fénye a mennyezetet világította. Így elég
világosság lett ahhoz, hogy a nappalitól a konyháig elég jól lássanak. Mindketten munkához láttak. A lány kitárta a kamraajtót és serényen válogatta a konzerveket, míg a férfi a palackos ásványvizeket szedte elő. Odahordta őket a földtől
plafonig és faltól falig érő hatalmas, panorámás teraszajtó elé.

– Ide gyűjtsünk össze mindent – mondta, amint letette az első tucat vizespalackot. A harmadik tucatnál viszont megállt egy pillanatra.

– Ezekből nem tudunk többet vinni magunkkal – motyogta, amolyan hangosan gondolkodva, de a lány valószínűleg nem is hallotta, mit mond. – Előszedem a vízhatlan ruhákat – fordult Mila felé, aki még egy feladatot adott neki:

– Jövet hozd, kérlek, a táskát is!

Rövid idő múlva már ott is állt egy kupac holmi a palackok mellett. A férfi két pár cipőt és további kellékeket pakolt még oda: egy nagy tekercs fekete, vízhatlan szigetelőszalagot, az összes hordozható akkumulátort, amit a lakásban talált, még egy elemlámpát egy halom ceruzaelemmel, valamint a fekete svájci bicskáját, amit néhány éve, a születésnapjára kapott a lánytól. Volt még ott egy öngyújtó, egy papírvágó, egy tekercs madzag, elsősegélydoboz és két búvárszemüveg.

– Itt a táska – nyújtotta oda a lánynak, miközben gyengéden megsimogatta a hátát.

Nem kirándulni indultak, mégsem feledkezett meg róla, hogy a lány valószínűleg halálosan meg lehet rémülve. Tudta, hogy az egyik – talán a legnagyobb – félelme a bezártság és a fulladás furcsa ötvözete. Nem nevezhető éppen klausztrofóbiának, hiszen a szűk helyek nem okoztak problémát a lánynak mindaddig, amíg volt ideje felkészülni rá gondolatban és meggyőződhetett róla, hogy biztonságos, amire készül. Nem félt például sem a liftekben, sem a barlangokban, bár utólag mindig büszkén emlegette fel az ilyen tapasztalatait, ezzel is alátámasztva azt, hogy valójában mennyire tart tőlük.

Azt is pontosan tudta, hogy mi váltotta ki nála ezt a fóbiát. Nagyjából tízéves lehetett, amikor a fiú osztálytársai rossz viccet
űztek vele. Volt az iskola tornatermében egy nagy, szétszedhető faláda, szivacsos borítású fedéllel. Talán kecskének hívták, mert különböző tornagyakorlatokra is használták. Ebben tartották a tornázáshoz szükséges eszközöket is.

Az egyik tornaóra végén, amikor a tanár már elhagyta a termet, Mila volt a soros, hogy eltegye a labdákat meg az ugróköteleket a ládába. Hozzáfogott a rendrakáshoz, miközben két fiú osztálytársa, akikről később kiderült, hogy azért
„tréfálták” meg, mert tetszett nekik, egy adott pillanatban belökték a lányt a ládába és gyorsan lefedték azt, aztán meg
ráültek a tetejére.

Milának semmi esélye nem volt kijönni a ládából, bármennyire is dörömbölt meg segítségért kiabált, a fiúk csak gúnyosan nevettek rajta. Bár voltak lyukak a láda oldalain és Mila kilátott azokon, egyre inkább az volt az érzése, hogy elfogy
a levegője. Szó szerint érezte, hogy ott fullad meg. Végül a tornaterembe rontó tanár mentette meg, aki szerencsére még
nem volt messze és meghallotta Mila segélykiáltásait.

Egyébként annak ellenére, hogy a fiúk megkapták büntetésüket az igazgatótól, ez semmit nem segített Milán. A mai napig képtelen volt kiheverni a megrázkódtatást, a szűk helyek mindig előidézték nála a kétségbeesést és pánikot. A leggyerekesebbnek tűnő csíny is egy életre szóló traumát tud okozni.

Alex természetesen tudott mindezekről. Egyrészt ezért adott feladatot a lánynak, hogy lefoglalja a gondolatait, másrészt meg azért, mert rengeteg dolguk volt és nagyon kevés idő állt rendelkezésükre.

A férfi az órájára pillantott. Tíz percnek tűnt, de több mint fél óra telt el.

Atyaég…!

3:43

Újra bebizonyosodott, hogy milyen remek csapatot alkotnak ők ketten. Krízishelyzetekben mindig kiválóan helytálltak. Bár ehhez hasonló szituációban még sosem voltak.

A férfi senkihez sem foghatóan képes volt megőrizni nyugalmát, tudta, hogy a megoldásra kell összpontosítani, nem a problémára, míg a lány fantasztikus praktikumról tett tanúságot minden alkalommal. A legjobb megoldások pillanatok alatt, szinte ösztönösen jutottak eszébe, és azt lehet mondani, hogy gondolkodás nélkül cselekedett.

A férfi jól ismerte a lány ezen adottságát, ezért dilemmás helyzetekben is gyakran megfogadta tanácsait.

A rejtelmes női észjárás, illetve ösztön számtalanszor lenyűgözte.

Bár néha azért kissé idegesítő is tudott lenni. Főleg, amikor olyan megérzései voltak a lánynak – ezt Alex nem tudta másképp megmagyarázni, csak úgy, hogy „megérzés” –, amiket ő még csak fontolgatott. Az volt az érzése, hogy Mila olvasott a gondolataiban.

Egyik évben Alex éppen szülinapi meglepetésbulit tervezett a lány számára. Annak ellenére, hogy még csak fejben ötletelt és az égvilágon senkinek nem szólt róla, Mila keresztülhúzta elképzeléseit.

– Olyan jó, hogy te soha nem készülsz ilyen klisészerű meglepetésbulikkal – mondta csak úgy váratlanul, néhány héttel
a szülinapja előtt –, mintha tudtad volna, hogy nem szeretem őket – tette hozzá. Döbbenet. És nem ez volt az egyedüli ilyen eset.

3:57

A lány keze sebesen járt, a táska másodpercek alatt színültig megtelt.

– Kész, mindent bepakoltam! – És a kupac mellé tette a táskát. – Épp mondani akartam, hogy hozz bicskát, mert tettem konzerveket – mondta, amikor megpillantotta a kupacban a svájci tizenhat az egyben csodaeszközt. – Maradt még kaja, ami
nem fért be. Azzal mi legyen?

– Nagyszerű – bólogatott elismerően a férfi –, akkor ez egy táska kaja – nyugtázta és közelebb helyezte a nagyobbik, fekete hátizsákot a vizekhez. – Tegyük ide a többit is! Ha még fér, betesszük a másik táskába. – Mila máris hozta és odapakolta a konzerveket, kekszeket a kupacra.

– Segíts, tasakozzunk fel néhány csereruhát – mutatott a férfi egy különálló kupacra, amelyben zoknik és pólók voltak.

– Még mindig nem tudom, mire készülsz – suttogta egy adott ponton a lány.

– Őszintén megmondom, még mindig abban reménykedek, hogy biztonságban vagyunk itt fent.

– De hát hallottad! Már az ötödik emeletet is ellepte a víz! És ez mindjárt egy órája volt. Én azt mondom, menjünk a padlásra, ahol a többiek is vannak!

– Oké, oké… Nyugi, persze… Tudom – továbbra is teljesen nyugodt hangon válaszolt. – Megnéznéd, hogy a lépcsőházban meddig ér most a víz?

– Most komolyan? – ugrott fel a lány. – Nem gondolod, hogy ideje lenne beavatnod a tervedbe? Honnan tudjam, milyen őrültségre készülsz? – Állt még ott egy darabig széttárt karokkal. Mivel a férfi válasz helyett továbbra is csak nyugodtan pakolta a ruhákat a tasakokba és onnan bele a táskába, a lány lecsapta a kezében lévő pólót, felvette a földről a telefonját és elcsörtetett.

A férfi hallotta, hogy cipőt húz és duzzogva kimegy az ajtón. Amikor úgy gondolta, hogy a lány már hallótávolságon kívül
került, mindent abbahagyott, vett egy mély levegőt, és amennyire halkan csak lehetett, maga elé beszélt:

– Basszus, basszus, basszus… – Szuszogott még néhánymélyet. – Ez őrület… Őrültség, amire készülsz, Alex! Kész
öngyilkosság! – Még két mély levegő. – Oké. Nyugodj meg! Minden rendben lesz! Kitervelted! Minden… – Gyors lépteket hallott. – Rendben… – Nyílt az ajtó. – Lesz…

– Alex! – hallatszott Mila kétségbeesett hangja, még mielőtt az ajtót becsukta volna. – Már a nyolcadik emelet fölé ér a víz!

– Atyaég… – suttogta maga elé a férfi, úgy, hogy Mila ne hallja. Alig egy óra alatt három emelet. Számolt egyet gyorsan fejben. Kevesebb mint két óránk maradt! A-tya-ég!

– Könyörgöm! Menjünk a padlásra!

– Nem – mondta Alex. Nyugodt és határozott volt. – Kérlek, lásd be, attól, hogy mindenki azt csinálja, még egyáltalán nem az a legjobb út!

– Mert mindenki téved, és csak neked van igazad?

– Nem azt mondom, hogy tévednek. Csupán nincs jobb ötletük. Tudásuk birtokában a legjobb döntést hozzák meg. Ahogy én is, mi is. Én élni szeretnék, veled, Mila! Nem meghalni, együtt száz másik emberrel!

– De akkor mondd már el, mihez kezdünk?! Miért jobb nekünk itt, egy szinttel lejjebb? Mert van ételünk és vizünk? Attól még pontosan úgy meg fogunk fulladni, mint odafent mindenki más! Ráadásul sokkal hamarabb!

Alex szembeállt Milával, megragadta mindkét karját, a szemébe nézett, és úgy mondta neki azt, amit még maga sem hitt el:

– Mert mi most egy tutajt fogunk készíteni.

4:04

Ha nem tűnt volna ennyire valószerűtlennek minden, ami az utóbbi napban, de főleg néhány órában történt, ebben a
pillanatban a lány szigorúan megkérdőjelezte volna a férfi józan eszét.

– Egy tutajt? Ez őrület – mondta egy fokkal nyugodtabb hangon a lány, így, hogy végre valami kézzelfogható dolgot is megtudott.

– Igen. Igazad van! Őrület! Tényleg az. De mint már mondtam: fenn kell maradnunk a víz tetején! Ez az első és legfontosabb! – Leguggolt, hogy folytassa a maradék ruha becsomagolását.

Jobb ötlet hiányában a lány odakuporodott a férfi mellé és csendben segített neki. A férfi értett a néma szóból, ezért folytatta:

– A felfújható matracot fogjuk használni, amihez a fekete, vízálló szigetelőszalaggal hozzáerősítjük a lépcső deszkáit. –Fejben nagyon jó tervnek, kimondva viszont már saját magának is őrültségnek hangzott. – A deszkák megmerevítik a matracot, és ha a matrac kilyukadna, a deszkák úgyis fenntartanak a vízen. Remélhetőleg – tette hozzá gondolatban.

Amint befejezték a ruhák csomagolását, a férfi az eszközök bepakolásával folytatta. Mindkét táskába rakott belőle, sőt, a
kabátok cipzáros zsebeibe is tett ezt meg azt. Felegyenesedett, kinyújtotta a hátát, és máris a következő két lépésen gondolkodott.

– Te hozd a matracot és a pumpát, én hozom a deszkákat!

– Hol találom őket?

– A gardróbomban. Az utolsó szekrény jobbról, legalul – jött a rendmániás válasza. – A vizeket ellenben nem tudom, hová
tegyük… Nincs valami ötleted? Szükség van a praktikus gondolkodásodra.

4:41

A lépcsőfokok leszerelésével sokkal lassabban haladt, mint tervezte. Sötét volt, és nem is fért hozzá rendesen a csavarokhoz, ráadásul a csavarbehajtó is egyre erőtlenebbül csikorgott.

A lány megérkezett a matraccal és a lábpumpával.

– Felfújjam?

– Igen, kérlek – lihegett a férfi, mert épp egy borzasztó kényelmetlen pózban kínlódott. Letörölte az izzadságot a homlokáról, közben meg azon töprengett, hogy miként is szálljanak tutajra. Nem maradt rá ideje ezt kitervelni, hiszen az
éjjel megzavarták a szomszédok. Szerencsére.

Az első ötlete az volt, hogy lemennek a lépcsőn addig, amíg épp felér majd a víz. A lépcsőházi terasznál lenne annyi hely, hogy vízre tegyék a tutajt. Ebben a tervben több akadályt is látott: először is mindent le kellene cipelni több emeleten át.
Hátratekintett a halomra, és egy teljesen más dolgot állapított meg: pirkadt. Az órájára pillantott: már majdnem hajnali öt óra volt. Számolt gyorsan egyet fejben. Még van több mint egy óránk. Ha nem tévedek.

Épp befejezte az utolsó előtti szükséges deszka felszabadítását. Az ablakhoz rohant és a szemét meresztgette a hajnal halvány fényében. Látni vélte a hömpölygő víztömeget, ami sokkal közelebbinek tűnt, mint gondolta. Összerezzent.

– Te meg-hh… mit csinálsz-hh? – szólt türelmetlenül, lihegve a lány, aki már teljesen belefáradt a matrac
pumpálásába.

– Mindjárt öt óra, nemsokára jön fel a nap – mentegetőzött a férfi, amikor észrevette magát, hogy a lány erőlködik, ő meg
nézelődik –, nem látom, meddig ér fel a víz.

– Nem mindegy? Kevés az időnk, azt mondtad! – mondta kissé hisztérikusan, remek példáját mutatva a praktikus gondolkodásnak.

– Igazad van – válaszolt szemlesütve Alex. – Már csak egy deszka maradt hátra – tette a rakás tetejére a kezében lévőt.

– Én is mindjárt készen vagyok. Meddig fújjam?

– Amennyire keményre csak lehet.

– Kell még a lámpa? – kérdezte Mila, majd ki is kapcsolta, mert a férfi a fejét rázva jelzett neki.

Alex lecsavarozta az utolsó deszkát. Közben a gondolatmenetével odáig jutott, hogy végül is le tudják cipelni a dolgokat – akár több körben –, hiszen lefelé kell vinni. Az annyira nem megerőltető. Szerencsére rendszeresen sportolnak, bár amióta ennyit esik, kissé ellustultak, és lassan kimaradt a mindennapos testmozgás.

Együttes erővel láttak hozzá a deszkák felerősítéséhez. Felhelyezték egyesével, két-három ujjnyi szünettel egymás mellé őket a matracra. A lány tartotta, Alex pedig tekerte a széles, fekete, vízálló szigetelőszalagot. Sikerült többször is átcsavarni a deszkák fölött és vissza a matrac alján, hogy jó erősen tartson, amikor a lány váratlanul „sssh” jelzéssel lecsittegte, majd
szemmel láthatólag feszülten fülelt. A férfi is mozdulatlanná dermedt.

– Hallod ezt?

Egy olyan hangra lettek figyelmesek, mint amikor a fürdőkádat töltik fel vízzel. Csak ez a hang sokkal mélyebb, tompább volt. A férfi elővette az elemlámpát, bekapcsolta és a terasz felé irányította annak sugarát. A fény megütközött az üvegben, így csak magukat meg a lámpa fényes korongját látták. Azonban amint a mennyezetre világított, az onnan szétszóródó
fény megvilágította egyaránt a benti és a kinti teret. Ami a teraszon történt, egy csapásra láthatóvá vált.

A férfi levegő után kapkodott.

Mila hangosan felsikoltott.

Corvina Könyvesház – Kossuth Lajos utca 32.

Gutenberg Könyvesbolt – Petőfi Sándor utca 4.

Kele Könyv Vár könyvesüzlet – Petőfi Sándor utca 20.

Tulipán áruházi könyvesüzlet

F&F bemutatóüzlet – Virág negyed 21.

Gutenberg könyvesbolt – Rózsák tere 56.

Sugás áruházi könyvesüzlet

Árnika könyvesbolt – Kossuth Lajos utca 13.

Bagolyvár könyvesbolt – Márton Áron tér 2.

Gutenberg könyvesbolt – Márton Áron tér 8.

Varázsgömb könyvesbolt – Kisköved utca 8.

eMAG.hu

webshop.kello.hu

numero7.com

mai-konyv.hu

book.hu