Nem a ruha teszi az embert. Vagy mégis?

Gyerekként nem foglalkozunk ezzel a kérdéssel, tesszük, amit a szülő mond, később meg már nem változtatunk rajta, csak tesszük ugyanezt megszokásból. Kiöltözünk húsvétra, karácsonyra, születésnapokra, évfordulókra, és van, akinek olyan a munkahelye, hogy minden nap elegánsan öltözik. Ha nem a ruha teszi az embert, miért nem megyünk elnyúlt, foltos pólóban és farmernadrágban egy lakodalomba? Mert ez a szokás? Mert nem illik? Rendben, elfogadom. Tiszteljük a szokást, tiszteljük az embertársainkat, tehát felöltözünk mindig az ünnepnek megfelelően.

De ha már tiszteletből öltözünk szépen a jeles ünnepekkor, a többi napon miért nem? A többi napon nem tiszteljük az embertársainkat? Dehogynem, miket beszélek?! Hát a munkahelyünkre sem megyünk elnyúlt, pecsétes pólóban. Igaz, nem öltjük magunkra a legszebb kosztümöt, de rendesen felöltözünk. Még ha csak pólóra és farmerra esett is a választásunk, az bizonyára tiszta és illatos. És ez is rendben van, érthető. Mégsem állhatunk ki más elé elnyúlt vagy szakadt pólóban, hogy nézne az ki? Pontosabban, hogy néznénk mi ki? Az elnyúlt, szakadt, pecsétes ruhát csakis otthon, a négy fal között vesszük fel, ahol senki sem láthat benne. Senki, kivéve a párunkat. Neki meg már mindegy, s különben ő is ugyanezt csinálja. Nagyon jó ez így, laza és kényelmes, s még vigyázni sem kell, hogy vagy főzés, esetleg a gyerekkel való játszás során elszakad vagy rácseppen valami.

Csak azt találjuk felháborítónak, hogy a párunk miért mindig másokat bámul meg? Miért másoknak bókol, hogy ilyen szexi, meg olyan jól néz ki? Nekünk meg soha nem mondja, hogy hú de szexi ez az elnyúlt póló, amit már hatodszor látok rajtad ezen a héten!

Mert mindenki másnak mutatjuk a szépet, felvesszük a szép, legszebb és legeslegszebb ruhánkat, annak meg, aki a leginkább számít, azt mutatjuk, amit még egy turkáló sem tenne ki a polcra.