Figyelem a környezetemben élő embereket, mert szeretném megállapítani, hogy mi történik. Mi zajlik a világban, mi megy végbe az emberek fejében? Kiábrándító választ kapok: semmi. Legtöbben csak sodródnak. A környezet hatásaira reagálnak és így mennek végig az életen. Egészen fiatalon tele vannak célokkal, elképzelésekkel, amiket a szülők, tanárok, barátok, a társadalom és a rendszer sikeresen kiöl majd’ mindenkiből. Amikor meg már késő, amikor minden újra lelassul, az embernek kinyílik a szeme. Tele van megbánással, visszasírja a múltat. –„Bárcsak másképp csináltam volna!” – ezt hajtogatják.
Hallgasd meg (7:15 perc) ⇩
Olvasd el (7 perc) ⇩
Te hogy vagy ezzel? Sodródsz vagy élsz? Sajnos legtöbben képtelenek válaszolni. Miért? Mert ahhoz, hogy ezt meg tudd állapítani, csendre van szükséged. A csend meg azt várja tőled, hogy egyedül légy. Meg tudod mondani, mikor voltál utoljára egyedül? Úgy értve, hogy nem volt nálad a mobilod. Ez a fantasztikus eszköz merőben megváltoztatta az életünket. Csak azt nem tudom, hogy jó irányba-e?
Szoktál egyedül lenni?
Míg régen rengeteg ideje volt az embernek saját magára – akár sorban állt valahol, akár a klotyóra ment, biztosan egyedül volt. Csak ő és a gondolatai. És ilyenkor születtek a nagy gondolatok, amelyeket az ember nem tudott magában tartani. Így, amikor alkalma adódott rá és társaságba került, megosztotta azokat másokkal. A beszélgetéseknek volt értelme. A párbeszéd szemtől szemben zajlott s nemcsak sokkal személyesebb volt, de jóval mélyebb értelmet kapott a mondanivaló, hiszen az ember arcán levő negyvenhárom izom nem hiába van ott. Ezenkívül a hanglejtés, a beszéd sebessége és hangereje is lényeges különbséget tud tenni ugyanazon szavaknak. Olyan különbség tud lenni egyazon gondolat között ma és húsz évvel ezelőtt, mint egy iPod-ról lejátszott dal és egy élőben átélt szimfonikus koncert.
Láttál már egy asztal körül ülő fiatalokat? A 90%-uk a mobilját bökdösi. Még akkor is Whatsappon, Messengeren vagy SMS-ben kommunikálnak, amikor egymástól karnyújtásnyira ülnek. Ebben nőttek fel. Az érzéseiket csak emotikonokkal tudják kifejezni. Annyira internetfüggők vagyunk, hogy a telefonjainktól gyakorlatilag elválaszthatatlanok lettünk. Csak akkor szól élőben egyik a másikhoz, ha lemerül a mobil és egy töltőt kell kérni.
És jön az érettségi, majd egy véletlenszerű egyetem, aztán az első útbaeső munkahely, amit nem azért választ a fiatal, mert szereti vagy ért hozzá, hanem azért, mert az az első, ahová felvették. Az egyetlen motiváció: megkapni a fizetést.
Aztán jönnek a magánéleti elvárások, „motivációs kérdések” formájában: – Mikor nősülsz/házasodsz? – Mikor lesz gyerek? – Mikor jön a testvérke? A Facebook is ezt a tempót diktálja, a lemaradástól való félelemből majd’ mindenki meglépi ezt a lépést. A többség nem szerelemből, nem célokkal, hanem azért, mert ez az elvárás. A család vonzza magával automatikusan a további elvárásokat: egy autó, majd kettő, egyre nagyobb lakás és egyre több idő, amit a munkával kell eltölteni, különben nem jön ki a lépés. Egy ördögi kör, amiből szinte lehetetlen kiszállni.
A legrosszabb ebben az egészben, hogy észre sem veszi az ember. Csak pörög ezres fordulaton és közben az élet elszalad mellette. És amikor megáll a búgócsiga, már késő. Az embernek nincs egyetlen pillanata sem, amikor egyedül lehetne és el tudna kicsit gondolkodni a saját életén. Mik a céljai? Vannak egyáltalán? Mit szeretne elérni az életben? Azt az életet éli, amire vágyik? Azt kapja a párkapcsolatától, amit szeretne? Azt a munkát végzi, ami lázba hozza? Azzal tölti a mindennapjait, amit szeret? Boldog?
Sodródunk az élet viharos vizein
Mindenki csak sodródik. A Facebook-közösség diktálja, hogy mi a következő lépés. Úgy megy végig a saját életén, akár egy robot. Valaki más életét éli le. Pedig volt egy fiú, akibe fülig szerelmes volt. De nem mert lépni. Az volt az álma, hogy óceánkutató lesz. Ám a városi csobbanónál több vizet életében nem látott. Jóformán úszni sem tanult meg. Irodában dolgozott közel ötven évet. Most meg azzal vigasztalja magát, hogy legalább két gyönyörű gyermeket nevelt fel, akik egészségesek, annak ellenére, hogy a férje… hagyjuk… mondjunk jót, vagy ne mondjunk semmit. Csak az a kár, hogy mire minden jóra fordulhatott volna, a gyerekek kirepültek. Egyik távolabb, mint a másik. Fél évben egyszer ha látja őket, az sok. Ha most előlről kezdhetné, mindent másképp csinálna…
Te hogy vagy ezzel? Neked is csak egy életed van és valljuk be, elég rövidke! Csupán néhány évtized. Úgy gondolom, hogy érdemes kihozni belőle a legjobbat. Mindenki megérdemli, hogy boldog legyen! De a boldogságot nem osztogatják az utcasarkon, sőt, a plázában sem lehet megvenni. Magadnak kell megszerezni, úgy, hogy kicsit önzőnek kell lenned. A Facebook nem fog csődbe menni, ha egy-egy órát elszabadulsz tőle. Semmiről sem maradsz le, ha hatvan percig nem nézel rá az Instagramra és, ha hiszed, ha nem, még a Messenger-barátaid is ott lesznek.
A kihívás
Meg tudsz szabadulni egy órára a mobilodtól? Kapcsold ki vagy felejtsd otthon és menj el sétálni egyedül. Gondolkodj el az életeden. Kérdezd meg magadtól:
– Boldog vagyok?
– Szeretem azt, amit nap mint nap csinálok?
– Boldoggá tesz engem a párom?
Ezekre a kérdésekre csakis egy-egy határozott IGEN lehet a válasz. A többi, a talán, a kissé, a majdnem, az mind NEM. Amire meg NEM a válasz, azon változtatnod kell MOST. Ha azt érzed, hogy nem vagy boldog, keresd meg, miért nem, mi hiányzik az életedből vagy mi nem jó. És változtass rajta. Ha nem szereted a munkahelyed, mondj fel! Ha nem vagy boldog a párkapcsolatodban, szakíts! Ha van egy álmod, váltsd valóra!
Éld úgy az életed, ahogy szeretnéd! Megérdemled. És ezt várja el tőled az emberiség is. Mert a boldog emberek egy jobb világot formálnak.
Ha meg boldog vagy, teljes az életed, őszintén gratulálok! Üdv a klubban! Rád is vár egy komoly feladat: segíts másokon, hogy ők is boldogok legyenek. Hogyan? Ezt már neked kell megválaszolni.
Baráti tisztelettel,