Nem szívesen vallom be: a cím rólam szól. Mindenkinek meg akartam felelni, mindenkivel jóban akartam lenni, azt akartam, hogy mindenki szeressen. Nem vágytam népszerűségre, csupán annyit szerettem volna, hogy akikkel kapcsolatban állok, kedveljenek engem.
Hallgasd meg (4:43 perc) ⇩
Olvasd el (3 perc) ⇩
Ideig-óráig működött a színjáték, ahogy azonban nőtt az ismeretségi köröm, egyre nehezebb volt tartani a lépést. Megerőltetővé vált mindig másnak lennem, de nem volt választásom. Attól tartottam, hogy ha a valódi énemet mutatom, mindenki elfordul tőlem. Lassan meg elvesztettem a folyamatban önmagam.
Sok ismerősöm, barátom volt, de senki nem ismert engem igazán, mert mindenkivel az az ember voltam, akit ő szeretett volna látni. Az egyébként is zárkózott egyéniségem kiéleződött, míg végül teljesen egyedül lettem a világban. Én és jómagam. Végül is jól „elvoltunk”…
Változtak az idők, elkoptak a barátok, eltűntek az emberek az életemből. Soha nem látták meg a valódi énemet. A befelé fordulás következtében arra jutottam, hogy nincs is szükségem senkire.
Egyik kezemben tégla, másikban habarcs. Áttörhetetlen falat húztam magam köré. Megtetszett a zárkózottság. Titokzatosnak éreztem magam tőle. Egy újabb színjáték. Ráadásul volt egy rejtett pozitívum is benne: ha senkit nem engedek közel magamhoz, senki nem tud megbántani. Úgy tűnt, boldog vagyok, de mélyen belül éreztem, hogy hiányzik valami az életemből. Több irányba is hajtottam (fejetlenül), nem is sejtve, hogy valójában magányos vagyok.
Aztán egy nap minden a feje tetejére állt.
Találkoztam valakivel, aki úgy gondolta, hogy van valami a zárkózott énem mögött. Meg volt győződve róla (évekkel később mondta el), hogy érdemes megkapargatnia a szürke felszínt, mert arany van alatta. És először, amióta az eszemet tudom – magam sem tudom miért –, nem játszottam színjátékot. Kimondhatatlanul jól esett a valódi énemet mutatni, ami meglepő módon nem volt ijesztő számára, sőt! Egyre inkább megnyíltam, többet és többet mutattam meg magamból, míg végül egy nap ott álltam, csak én. És ő. A kezem üres, körülöttem romokban hevernek a téglák. Leírhatatlanul felszabadító! Megtaláltam önmagam és megtaláltam azt, ami hiányzott az életemből. És ez nem valami, hanem valaki volt.
Az önszeretet nem önzőség.”
Ráébredtem, hogy ahhoz, hogy kedveljenek, szeressenek az emberek, nem színjáték kell. Az kell hozzá, hogy fogadjam el önmagamat olyannak, amilyen vagyok. Szeressem önmagam. Így megadom az esélyt arra, hogy felbukkanjanak az életemben azok az emberek, akiknek úgy vagyok jó, ahogy vagyok. Akik nem akarnak megváltoztatni.
A történethez hozzátartozik: roppant hosszú út vezetett oda, ahol most vagyok, illetve vagyunk. Sok munka és rengeteg befektetett energia kellett hozzá, mindkét fél részéről. De végre elmondhatom: ez vagyok én. Aki elfogad így, jó, aki nem, az is jó. Nincs több színjáték, nincsenek falak. És mi a legjobb az egészben? Az, hogy ha valaki elfogad és feltétel nélkül szeret úgy, ahogy vagy, bebizonyítja, hogy szerethető vagy. Elég vagy, nem kell álarcok mögé bújnod.
Boldogság az, ha találsz valakit, aki tudja, hogy nem vagy tökéletes, mégis úgy kezel, mintha az lennél.
Sikert és boldogságot: