Szíven ütött, amikor tudatosult bennem: valahányszor a könnyebb utat (például a lustaságot) választom, a hanyagságot építem be a jellemembe. A minőség és a hanyagság közötti választás olyan, mint a fehér és a fekete. Nincs szürke rész.
Hallgasd meg (3:38 perc) ⇩
Olvasd el (4 perc) ⇩
Feltehetőleg sokan vitába szállnának velem ezzel kapcsolatosan, csakhogy a vita hamar véget érne, mert annyit mondanék: „Igen, igazad van”. S nem azért, hogy lezárjam a vitát, hanem mert komolyan gondolnám. Igaza van annak, aki ezzel nem ért egyet. Számomra viszont ez a valóság. Meg vagyok győződve róla, hogy ha kitérek az elveimből, azzal egyúttal a jellemem is rombolom. Tapasztalatból tudom, hogy ha kivételt teszek egyszer, azzal akár mindent elronthatok, amit addig építettem. Ki tudna ezzel vitatkozni, hogyha én ezt saját magam számára így gondolom?
De hogy más is a magáévá tudja tenni az elméletem, itt van még néhány érv, hogy miért látom ezt ennyire binárisan (1 vagy 0, nincs más lehetőség):
- Mi a jellem? Azok az állandósult tulajdonságaink, amelyek rányomják bélyegüket minden megnyilvánulásunkra, és kifejezik viszonyunkat a világhoz, a többi emberhez. A jellem meghatározza a cselekvést, a magatartást (forrás: kislexikon.hu).
- Mitől függ a jellem? A jellemet nem az egyes tettek határozzák meg, hanem az ember általános életvitele, az egész élete (forrás: kislexikon.hu). Ez elméletileg ellentmond annak, amit én gondolok, a probléma az, hogy az általános meghatározás nem tér ki arra, hogy mitől függ az ember általános életvitele. És ha jobban megnézzük, akkor láthatjuk: az általános életvitelt pontosan az egyes tettek alkotják. És az, hogyan döntünk minden egyes tettünk előtt, nem feltétlenül a jellemünkből fakad, viszont nagyon erős hatással van rá.
Hogy érthetőbb legyen, mondok egy példát: valamikor engem sem érdekelt, hogy hol megyek át az úton, átjárón vagy tőle kétszáz méterre. Hol? Ahol épp vagyok, ahol egyszerűbb. Fűre léptem. Szerinted megfordult ez a fejemben, hogy mire lépek? Mindenki ezt csinálta, én is ezt csináltam. Ez volt a normális. Mindaddig, amíg egyszer másként döntöttem: én többé nem lépek fűre, ott megyek, ahol „szabad”, ha átmegyek az úton, a gyalogátjárón teszem. Gondolom, nem vita tárgya, hogy ezzel a jellemem formáltam, méghozzá a jó minőség irányába. Legközelebb, amikor a pázsiton rövidítettem volna (ahogy azelőtt mindig), beugrott, hogy ez nem helyes. Megkerültem a füvet, ahogy illik. A helyes út a jellemem részévé vált.
Sajnos ugyanez visszafelé is érvényes. Ha egyszer mondjuk nagyon sietek és lerövidítem az utat, úgymond kivételt teszek, adok magamnak egy kiskaput. Egy olyan kiskaput, amit kényem-kedvem szerint, bármikor megnyithatok újra. És ezzel újra a jellemem formálom, méghozzá a hanyagság irányába. A jellemem része lesz az, hogy bár törekszem arra, hogy mindig a helyes utat válasszam, vannak kiskapuim, amelyeket akkor nyitok meg, amikor én akarok. Tehát a jellemem közel sem annyira jó, mint azelőtt volt.
Következésképpen: vagy a minőséget vagy a hanyagságot építem minden döntésemmel, minden tettemmel. Nincs harmadik lehetőség. Vagy-vagy.
Sikert és boldogságot: