A mi időnk már nem a miénk. Hanem azoké, akik hívnak telefonon (és mi válaszolunk), akik igazán érdekes videókat osztanak meg a Facebookon, akik meghívnak egy kávéra, csak hogy megpróbáljanak meggyőzni a legújabb biztosítási ajánlatukról. De nem ők a hibásak ezért, hanem mi, mert mindenre igent mondunk. 

Én is megrögzött igenmondó voltam. Élveztem azt, hogy sokan hívnak telefonon, hogy óránként kapok ötven e-mailt. Fontosnak éreztem magam tőle. De nem haladtam. Egy helyben toporogtam, mert minden más fontosabb volt, mint az, amit én szerettem volna. Nem haladtam a munkámmal, nem haladtam a terveimmel, a céljaimat – ha egyáltalán volt idő ilyeneket megfogalmazni – folyton csak halogattam.

Fontosnak érezhettem magam, de nem voltam az. Mert csak apróságokkal, lényegtelen dolgokkal bajlódtam. Ma az esetek 90%-ában nemet mondok. Kellemetlen? Igen. Rosszul esik másnak? Valószínűleg. Érdekel ez engem? Igen, de fontosabb az, hogy én mit szeretnék. 

„Egy életem van és korlátozott idő áll rendelkezésemre.”

Ha valaki szeretne valamit tőlem, alkalmazkodik, vagy kivárja a sorát. Úgy kezdtem, hogy ha csengett a telefon, és nem a számomra legfontosabb tíz emberből hívott valaki, nem válaszoltam. Visszahívtam, amikor nekem volt jó. Mindenkit visszahívtam. Az e-maileket naponta 2-3 alkalommal néztem meg. A különböző üzenetekre is késleltetve válaszoltam, mert nem néztem meg őket instant. 

És lassan-lassan visszakaptam az én időmet. Kezdtem azokkal a dolgokkal foglalkozni, amelyek nekem fontosak. Rákaptam az ízére, jó ez a szabadság! Ma már a telefonomra sem én válaszolok (kivéve a top tíz személyt), az e-mailjeimet sem én nézem, a csipp-csupp dolgokat minimumra csökkentettem.

Végre azt érzem, hogy az én életemet élem, nem mindenki másét.

Sikert és boldogságot: