Másnap Géza ingerülten és késve kelt, így a munkába is késve érkezett, ahol pechjére ezért leteremtették – pedig szinte minden nap késik valaki, és soha semmi nem történik -, aztán később Géza elszúrt valamit, mert még mindig a reggeli késésen morfondírozott és nem volt figyelmes. Ezért persze megint perzsára lett invitálva, ahonnan Géza leszegett fejjel távozott. Nem csoda, hiszen nem dicsérték meg, és még csak nem is a hónap dolgozója oklevelet adták át. Géza, aki egyébként remek munkaerő, s talán még a hónap dolgozója oklevelet is megérdemelné, ma kétszer is bakizott, ezért fizetéslevonást kapott. 

De nem volt még vége a napnak. Hazafelé gumidefektet kapott, ráadásul szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna. Az autóban ült már szinte egy órája, és várta, hogy csillapodjon a nagyidő, amikor megszólalt a telefonja. A felesége volt, és még mielőtt Géza szóhoz jutott volna, a kedvese leordította a fejét, hogy már egy órája várja otthon, az ebéd már kétszer kihűlt, a gyerekek nem bírták tovább éhséggel, úgyhogy megebédeltek nélküle, s ha eddig nem jött, akkor inkább ne is jöjjön, mert biztos jobb ott, ahol van, ha nem volt képes mostanig jönni. Gézának lehetősége sem volt replikázni, mert az asszony – amint kimondta magából haragját -, se bú, se bá, letette a telefont.

Végül Géza sikeresen kicserélte a kereket, gyakorlatilag este volt, mire hazaért, megette ímmel-ámmal a kihűlt ebédet (akarom mondani vacsorát), de mintha rágógumit evett volna, minden falatot percekig rágott, mégis mindegyre a torkán akadt az étel. Aztán letusolt és ágyba bújt, a paplan alatt csak egy hideg hátat talált, azt is jó messzire az ágy túlsó felén. Géza megint nem tudott aludni, de ezúttal más gondolatok kavarogtak a fejében… Bárcsak ez is egy átlagos nap lett volna…

Sikert és boldogságot: