A legtöbb ember épp csak annyit nyújt a munkájában, amennyi szükséges ahhoz, hogy ne veszítse el azt. Sajnos sokan a párkapcsolatukban is hasonlóképp viselkednek.
Hallgasd meg (5:35 perc) ⇩
Olvasd el (5 perc) ⇩
Társadalmunk a felületesség rabságában él, rutinból végezzük el mindennapi feladatainkat, a lehető legkisebb erőfeszítést sem tesszük, hogy többet nyújtsunk, mint amennyit elvárnak tőlünk. Nem csoda, hogy az alkalmazottak egyik legnagyobb félelme az, hogy elveszítik az állásukat, ugyanis nem érzik biztonságban magukat. Az a gond, hogy nem veszik észre, hogy ezt elsősorban saját maguknak köszönhetik, ráadásul a saját önbecsülésükön is csorbát ejtenek.
Az az ember ugyanis, akinek magas az önbecsülése, soha nem elégedne meg az átlagossal. Mindig többre törekedne, folyton azon dolgozna, hogy jobbat, szebbet, kiemelkedőbbet nyújtson, mint amit elvárnak tőle. Senki nem ilyen – gondolja az átlagember -, senki nem ugrik kettőt egy helyett. És ez óriási tévedés. Az, aki így cselekszik, gyorsan felemelkedik, ezért látjuk őket annyira ritkán. Belőlük lesznek a sikeres emberek, akikre felnézünk vagy akiket irigylünk.
Két rövid történetet szeretnék elmesélni. Az egyiket olvastam, a másiknak szemtanúja voltam, de a moráljuk hasonló.
Gondolom, ittál már teát kávézóban, étteremben. S mit éreztél, amikor csavartad a citromot és a lével együtt a magok is belepotyogtak a teádba? Gondolom, különösebben semmit, ez a természetes, a citromnak néha van magja is, amit majd ki kell halászni a csészéből vagy aki ügyesebb, a fogaival megszűri a teát, hogy ne kelljen illetlenül köpködnie a magokat.
Nos az első történet arról a konyhai dolgozóról szól, aki megkímélte a vendégeket ettől az apró kellemetlenségtől és gondosan kiszedegette a magokat a felszeletelt citromból. Ezt viszont csak az vette észre, aki a citromot alaposabban szemügyre vette, és látta a kis lyukakat benne. Más csak egyszerűen belecsavarta a citromot, és örvendett a szerencséjének, hogy nem kapott magot, vagy egyszerűen észre sem vette.
A második történet velem történt meg, amikor egy pláza mellékhelyiségét vettem használatba. Lenyűgözve figyeltem meg, hogy minden „kliens” után a takarító bement és rendet rakott. Ez igen! – gondoltam. – Nem semmi ez a hely! És még csak nem is ez a különlegesség az egészben, hiszen az a takarító csak a munkáját végezte. Azonban az előttem lévő férfi be akart menni azonnal, ahogy az előtte lévő elvégezte a dolgát. A takarító férfi azonban meg akarta előzni. A férfi közölte vele, hogy rendben van, nézze, tisztaság van, nem szükséges bemennie előtte. A takarító azonban ragaszkodott hozzá. Annyit kérdezett tisztelettel, hogy nem-e nagyon sürgős az úrnak, mert akkor természetes előre engedi, de ha nem bánja, csupán 15-20 másodperc és végez. Ő ugyanis szeretné úgy átadni a helyet, mintha a vendég otthon végezné el a dolgát.
Ekkor esett le igazán az állam. Ez a takarító nagyon komolyan vette a munkáját és a rábízott feladatokat. Naponta többszáz kliens előtt és után végezte el ugyanazt a rutint, mégis ragaszkodott hozzá, hogy akkor is elvégezze a feladatát, amikor a kliens azt mondja neki, hogy nem szükséges.
Mindkét példában arra próbáltam rávilágítani, hogy milyen az az ember, aki a legmagasabb minőségben végzi el a munkáját. Mert mindig lehet egy kicsivel jobban, szebben, kiválóbban elvégezni azt, amit épp végzünk. S ezzel – azon kívül, hogy minden, amire rátesszük a kezünket, jobb lesz mint azelőtt -, saját magunknak teszünk egy szívességet. Azzal, hogy milyen munkát végzünk el, gyakorlatilag saját magunknak is bebizonyítjuk, hogy mennyire tiszteljük és értékeljük önmagunkat.
Ha átlagosan végezzük el a munkánkat, akkor azt mondjuk magunknak, hogy nem tartjuk nagyra a munkánkat és azzal együtt önmagunkat sem. Pedig a munkánkban a legfontosabb tényező az, hogy mennyire érezzük értékesnek magunkat – ez tény. Ha meg mi saját magunknak azt mondjuk, hogy nem vagyunk elég értékesek, mit várhatunk el a feletteseinktől?
Ugyanez érvényes a párkapcsolatunkra is – ha mindig csak a minimumot adjuk, ha mindig csak épp annyit teszünk, amennyi szükséges ahhoz, hogy elkerüljük a veszekedéseket, vagy még annyit sem -, azt bizonyítjuk be magunknak, hogy nem vagyunk értékesek, nem vagyunk szeretetre méltók. Ne lepődjünk meg rajta, ha ezt fogjuk kapni a párunktól és a kapcsolatunktól.
Ha sikert szeretnénk az élet bármely területén, akkor mindig, mindenben többet kell adnunk magunkból és magunktól, mint amit mások elvárnak tőlünk. Ez az egyetlen lehetőség arra, hogy megnöveljük az önbecsülésünket és ezzel együtt a saját értékünket. A siker egyik legfontosabb tényezője az, hogy mi magunk érezzük a lelkünk mélyén, hogy megérdemeljük azt.
Sikert és boldogságot: