Életünk első évét leszámítva (de talán még akkor is), az életünk folyamatos nyomásnak van kitéve, és az elvárások száma egyre csak szaporodik. Ott kezdődik, hogy elvárják, hogy beszéljünk és járjunk mielőbb, aztán az iskolai elvárások jönnek nagyjából két évtizeden át, aztán következnek a munkahelyi és a párkapcsolati elvárások. Úgy éljük az életünket, mintha csak épp végig kellene menni az előre kijelölt úton.
Azt hiszem, az a legnagyobb probléma, hogy túl komolyan vesszük az elvárásokat és túlságosan meg akarunk felelni annak, amiről a társadalom azt mondja, hogy „normális”. Pedig nincs semmi előre eldöntve – úgy élhetjük az életünket, ahogy mi akarjuk. A líceum elvégzése után egyetemre készültem – mert ez volt az elvárás. De a lelkem mélyén tudtam, hogy én nem akarok tovább menni ezen az úton, hiszen az iskola nem adta meg nekem azt, amire valójában szükségem lett volna.
Nem jutottam be az egyetemre – amiről később kiderült, hogy a legjobb dolog volt, ami történhetett, hiszen kiszakadtam abból a folyamból, amiben szinte mindenki benne van. Hirtelen megváltoztak előttem az elvárások, dolgozni kezdtem és néhány év múlva már saját vállalkozásom volt. Meg vagyok győződve róla, hogy ha kijártam volna az egyetemet, nem itt tartanék ma, ahol vagyok. Hozzáadtam volna az életemhez négy olyan évet, ami nem oda vezetett, ahol én szerettem volna lenni. Bocsánat, helyesbítek: elvettem volna az életemből négy évet.
A családtagjaink, a társadalom és maga az élet is mind-mind elvárásokat dobnak elénk – és valójában nincs ezzel semmi gond -, viszont álljunk meg néha-néha egy percre, és gondoljuk végig alaposan: ez az, amit mi szeretnénk? Mi a célunk azzal, amire épp készülünk? Mi akarjuk ezt vagy valaki más?
Nem kötelező végigjárni azt az utat, amit mások köveztek ki nekünk. Bármikor megállhatunk, visszafordulhatunk vagy taposhatunk új utat magunknak. Egyik út sem könnyű, de inkább izzadjunk és szenvedjünk a helyes úton, minthogy nyomorúság töltsön el a helytelenen, ahol talán még elégtétel sem vár ránk.
Ha meg szeretnénk könnyíteni kissé a saját dolgunkat, akkor lazítsuk fel a szigort. Nem baj, ha nem jönnek össze úgy és akkor a dolgok, ahogy és amikor azokat elvárják tőlünk. Ha engem kérdezne bárki, azt mondanám, az a fontos az életben, hogy megéljük. De nem lehet úgy megélni, ha folyamatosan azon küzdünk, hogy megfeleljünk az elvárásoknak. Fordítsuk meg az egyenletet: ne velünk történjen az élet, hanem értünk!
Sikert és boldogságot: