Négy olyan ember van az életemben, akikkel szinte mindig önmagam lehetek – a feleségem és a lányaim. A minap sétáltam a városban a lányaimmal és rám jött a szokásos bohóckodás. A lányaim meg érdekes módon nem vettek részt benne, hanem eltávolodtak, és azt mondták – viccelődve – „nem tudjuk, ki ez az idegen…”.
Úgy gondolom, ez is valamilyen szinten a vicc és a bohóckodás része volt, mert egyébként ők is benne vannak minden hülyeségben, akár otthon vagyunk, akár az utcán. Általában. De ahogy nőnek, egyre inkább azt veszem észre, hogy számítani kezd mások véleménye. És elgondolkodtam, hogy vajon milyen példát mutatok én ebben nekik?
Az igazság az, hogy az évek során sokat változtam. Volt idő, amikor nagyon sokat számított nekem az, hogy más hogyan ítél meg engem. Mindenkinek (is) meg akartam felelni. Aztán jött a következő fázis, amikor végre önmagam lettem, de továbbra is mutattam a „jó arcom” kifelé. Végül pedig itt vagyunk ma, amikor már kevésbé számít a tök idegenek véleménye. Úgy érzem, nem voltam túl jó példa.
A gond az, hogy így növünk fel: aszerint haladunk az életben, hogy mások hogyan ítélnek meg bennünket (jegyek a suliban, végzettség az első munkahelyünkön, tapasztalat a továbbiaknál). Legalábbis azt gondoljuk, hogy így működnek a dolgok. Az is lehet, hogy valóban így működnek, az viszont teljesen biztos, hogy ez egy nagy nyomást helyez ránk.
Szerintem rosszul csináljuk. Nem számít mindenki véleménye rólunk. Jó lenne erről leszokni. Állítólag aki megcsinálja a következő kihívást, azt soha többé nem fogja zavarni, sőt nem is fogja érdekelni az, hogy más mit gondol róla. A kihívás így szól: menj el egy forgalmas napon a plázába, keress egy helyet és feküdj le a földre. Öt percig feküdj ott, és ha kérdezik, jól vagy-e, mondd: persze. Ha kérdik, miért feküdtél le, mondd azt, hogy azért, mert ehhez volt kedved. Nem mondhatod el, hogy ez egy kihívás része. Az öt perc elteltével más emberként fogod leporolni a nadrágodat. Az is lehet, hogy nem fogod leporolni, mert már nem fog érdekelni, hogy más mit gondol rólad!
Számomra felszabadító a gondolat, hogy úgy járjak-keljek a mindennapjaimban, hogy semmit sem számít az ezer idegenek véleménye rólam. Játssz el a gondolattal, s ha neked is vonzó, talán a kihívást is elvégezheted. Ha így lenne, mindenképp írd meg a tapasztalataidat, hátha kedvet kapok hozzá, mert az igazság az, hogy egyelőre én túl gyáva vagyok hozzá…
Sikert és boldogságot: