Önszántamból mentem oda. Önszántamból vettem a hátamra egy másik embert (muszáj volt, mert az ő hátán volt az ejtőernyő). És önszántamból ugrottam ki (azaz löktek, de ez természetes része a tandemugrásnak). Mindenről én döntöttem, kivéve egy dolgot: a félelmet. Az már magától jött. 

Csak ma jöttem rá: arról is dönthettem volna, mert a félelem nem valódi.

Háttérben a feleségem, nem túl őszinte mosollyal néz utánam (igen, ő is kiugrott)

Az, hogy képesek vagyunk a félelemre, alapjában véve egy jó dolog, mert ha félünk, valószínűleg veszélyben vagyunk, tehát meg tudjuk védeni magunkat. De mi van, ha akkor is félünk, ha nincs veszélyben az életünk? Fent, négy kilométer magasban, 15 másik ejtőernyős között, meg sem fordult a fejemben, hogy veszélyben lennék. Bíztam a helikopter pilótákban és bíztam a tandempilótámban. Már ezerszer csinálták, vérbeli profik. Mégis féltem. 

2.500 méter magasban a mellettem ülő, szóló ugró odafordult hozzám és azt kérdezte: első ugrás? Vigyorogva bólogattam, mire ő: Első vagy utolsó, ha-ha? Micsodaa?! – gondoltam. – Ezt most hogy kell értenem? Utolsó, mert szétloccsan az agyam a Balaton melletti mezőn? Úgy döntöttem, hogy másképp értem: lehet az utolsó úgy is, hogy túlélem, de többé soha nem ugrok. Legyőztem a félelmet! Legalábbis azt gondoltam…

Aztán gyorsan jött a 4.000 méter. Kisétáltunk kettecskén a helikopter végére, én elől, Rok – a profi ugró – a hátamon. És lenéztem. Besz*rás. (Szerencsére nem igaziból). Nincs időd élvezni a látványt, mert az ugráshoz hátra kell hajtani a fejet. 

Fejet hátra – nini, ott mintha lötyög egy csavar

Úgyhogy még egy-két pillanatig nézed, hol a helikopter tetejét, hol az eget, mert a pilótád himbálódzva lendületet vesz az ugráshoz, aztán hopp, kint vagy a semmiben. 

Viszlát helikopter

Az érzés leírhatatlan. Szaltóval indítottunk, de én arra nem emlékszem – innen tudom, hogy igen, féltem. Később aztán láttam a saját, kocsonyaként lebegő arcomon is (mert készült videó).

Itt jól lehet látni, ahogy félek (nem emlékszem rá)

És itt meg azt, ahogy beleordítok a pilóta karján a kamerába (csak annyit ordítok, hogy áááááá, és nem írom le, hogy mit gondoltam)

Pedig a félelem nem valódi – az agyunk szüleménye. 

A szabadesés utolsó pillanata, háttérben a Balaton

Nem voltam veszélyben egyetlen pillanatig sem. De ugrás előtt aláírod a papírt, miszerint az ugrás fokozott kockázattal járó tevékenység, és akár az életedet is elveszítheted. Köszi a megnyugtatást. Természetesen belegondolsz: akár meg is halhatsz. Ma is, de minden más napon is. Akkor meg miért félni? Én biza nem fogok félni – biztatom magam, – élvezni fogom! 

És igen, maximálisan élveztem! Egy fantasztikus élmény volt! 

Én vezetek, lássuk csak, mi is az a „G”?

A modern ember félelmei már nem olyanok, mint az őskorban, mert már nem kell tartanunk a vadállatok támadásaitól. De még ha úgy is lenne: a félelmünk akkor sem lenne valódi. Ne érts félre: ha életveszélyben vagy, maga a veszély valóságos, ám az, hogy félsz, már az agyad szüleménye. Gyakorlatilag tehát úgy is nézhetjük, hogy a félelem egy döntés. És ha félelemből nem teszel meg valamit, akkor azért már egyedül te vagy felelős. 

Élvezzük a panorámát

Akár az utolsó pillanatban is dönthettem volna úgy, hogy nem ugrok ki. Mi szól ellene? Tériszonyom van. És még? Imádok élni, nem akarok meghalni. És mi szól érte? Az, hogy néhány nappal előtte felírtam magamnak egy kis üzenetet:

Nem szabad engedni, hogy a félelem győzzön. A félelem nem valós. Az agy szüleménye. Még akkor is, ha a veszély valós, a félelem nem az, mert a félelem egy döntés. És ha már szabadon dönthetünk, lehet az a döntésünk, hogy nem félünk. Vagy félünk, de még azért is megtesszük!

Figyelem, becsapódás, 3… 2… 1…  Sima landolás!

Nem azt mondom, hogy ugorj ki 4.000 méter magasról (bár egyszer ezt is ki kell próbálni!). De neked is van egy helikoptered, és ha igazán élni akarsz, ugranod kell.

Sikert és boldogságot: