Az emberek zöme nem szereti a munkát, amit végez. Ezt nem én mondom, hanem a statisztikák. Ugyanakkor az emberek zöme nem gondol bele, hogy ezzel mit kockáztat.
Az, aki nem szereti a munkáját, legtöbbször azért nem mond fel, azért nem néz más állás után, mert fél. Fél attól, hogy a következő még rosszabb lesz. Fél attól, hogy egyáltalán nem kap munkahelyet. Egyszóval fél a kockázatoktól.
Abba viszont szinte senki sem gondol bele, hogy milyen kockázata van annak, ha helyben marad: egészen biztosan nyomorúságosan fogja érezni magát napi 8-10 órán át, minden nap. És hétvégén sem lesz nyugta, mert ahogy közeledik a hétfő, úgy szorul össze az ember gyomra mogyorónyi méretűre.
Talán azt gondoljuk, hogy a két rossz közül ez a kisebbik rossz. Talán a bizonytalanság rémisztőbb, mint az a gondolat, hogy holnap is és tíz év múlva is ugyanebben a helyzetben leszünk. De tudnunk kell, hogy sok olyan ember van, aki megtette a lépést az ismeretlenbe és győztesen jött ki a másik oldalon. S az is biztos: ha meg sem próbáljuk, biztosan nem fog sikerülni.
Ugyanakkor azt is tudnunk kell: elég nagy esély van rá, hogy olyan munkahelyet találjunk, ahol többnyire jól érezzük magunkat. Szidhatjuk a főnököt és az idióta kollégákat reggeltől estig, duzzoghatunk a túlórák és a kis fizetés miatt, de a nap végén a felelősség akkor is a miénk, hogy maradunk vagy másként döntünk.
Sikert és boldogságot: