Tériszonyom van. Az egyik legnagyobb félelmem a függőleges csúszda a víziparkban. Legalábbis az volt mostanáig.
Hallgasd meg (5:30 perc) ⇩
Olvasd el (5 perc) ⇩
A párommal szeretjük a kalandokat, tehát ha olyan helyre utazunk, ahol van vízipark, biztosan elmegyünk egyet pancsolni. Eddig mindig sikerült ilyen-olyan kibúvót találni, hogy a legmeredekebb, legrémisztőbb csúszdát kihagyjam. De utólag mindig kényelmetlenül éreztem magam miatta. Nem úgy legutóbb!
Már a parkba érkezéskor szemeztem a nagy fehér szörnyeteggel. Ma meghódítalak! – gondoltam. Aztán természetesen jól befostam – szintén gondolatban. Jöttek a mindenféle „mentő” kibúvók és kifogások: ne csináld, megsérülsz vagy ez őrültség, miért csinálnád? És ezek bizony elég erősek és határozottak, hiszen az én fejemben szólnak, a saját hangomon. Úgyhogy segítségül hívtam a párom.
– Le akarok csúszni azon – mutattam a 25 méter magas csúszdára. Tudtam, hogy innen már nincs visszaút. Jól ismerem a párom, hacsak nem valódi a veszély, ő biztosan nem beszél le róla. Sőt, támogat. Így is történt.
Néhány perccel később, már remegő lábakkal hágtam a lépcsőfokokat. Éreztem, hogy eluralkodik rajtam a félelem. Egyedül vagyok itt, ez nem véletlen, azért van, mert rendkívül veszélyes! A lépcsőfokok között láttam az egyre távolodó, biztonságos földszintet. Mire készülök? Nem vagyok normális! Az egyik lépcsőfok csavarja meglazult. A lépcső billeget rajta. Ez nem biztonságos! Nem fordulhatok vissza! Hogy érezném magam tőle? Egy igazi lúzernek!
És ez volt a mentő gondolat! Hogy fogom érezni magam tőle, ha megcsinálom? A válasz egyértelmű volt: büszkének! Milyen érzés is az? Elképzeltem, hogy lecsúsztam, lent vagyok, és már éreztem is az érzést: büszkeség! Engedtem, hogy átjárja az érzés az egész lényemet, és közben sűrűn szedtem a lábam. Ahogy fogytak a lépcsőfokok, úgy nőtt bennem a büszkeség érzése. És a legcsodálatosabb benne az volt, hogy egyáltalán nem féltem!
Felértem a torony tetejébe. Lenéztem. Hiba volt. Megszédültem a magasságtól. Büszkeség! Ketten voltunk fent, én és a vízimentő. Lent a biztonságos föld és a sok kíváncsi szempár. Láttam a párom. Láttam, hogy szorít nekem. De mintha aggódna is. A vízimentő két szóval elmondta, mit kell tennem. Lábak keresztbe. Nem lehet egyszerre büszkének érezni magad és félni. Karok keresztbe. Büszke leszek magamra! És ne próbáld fékezni magad, mert megsérülhetsz. Megsérülhetek?! Indulhatsz.
Beültem. Lábak keresztbe. Előttem három méter csúszda, enyhe, 10 fokos dőlésszögben. Utána semmi. Csak egy lyuk. Meg. Tudod. Csinálni! Mi van a lyuk után? Megkapaszkodtam a rúdban. Vettem egy mély levegőt. Büszke leszek magamra! És ellöktem magam.
A veszély lehet valós vagy képzelt. A félelem viszont kivétel nélkül mindig az agyunk szüleménye. Az a célja, hogy megvédjen minket a balesettől, a sérüléstől, a haláltól. De mi van a képzelt veszélyekkel? Félünk beszállni a magasságtól. Félünk a zárt meg a nyitott terektől. Félünk beszállni egy liftbe. Félünk a repüléstől. Félünk a viharoktól. Félünk a tűtől. Félünk a víztől. Hány valós és hány képzelt veszély?
Ha engedjük ezeknek a képzelt félelmeknek, hogy uralkodjanak rajtunk, akkor el kell fogadnunk azt is, hogy korlátozott életet fogunk élni. Nem büszkeséget, hanem megbánást fogunk érezni. Nem én, hanem számtalan idős ember állítja ezt: egy dolgot bánok, hogy nem próbáltam ki több dolgot, hogy nem tettem meg valamit, mert féltem. És most már késő.
Bizonyára sok lehetőség van szembenézni a félelmeinkkel. Nekem ez a módszer, amit ott, a csúszda lépcsőin fedeztem fel, bevált. Képzeld el, hogyan fogod érezni magad azután, hogy megcsinálod, amitől félsz. Érezd már előre! És nem fogod érezni a félelmet.
S hogy milyen volt a csúszda? Azt hiszem, mindent elmond, hogy még hatszor lecsúsztam rajta. És a párom is jött velem! Azt mondják, másodiknak jönni nem dicsőség, de hát neki az első volt! Mindkettőnkre nagyon büszke vagyok. Megcsináltuk és fülig ért a szánk!
Sikert és boldogságot: