Két barát összesúg, majd a markukba kuncognak. A cégnél a kollégák kibeszélik azt, aki épp nincs jelen. A feleség a férj előtt szapulja a saját anyját, aztán az anyjánál meg a férjét. Ismerős? Teljesen hétköznapi és társadalmilag elfogadott, hogy egymásról úgy beszélünk, hogy az érintett nem is tud róla.
Hallgasd meg (2:18 perc) ⇩
Olvasd el (2 perc) ⇩
A legrosszabb az egészben az, hogy aki így kipletykál másokat, teljes mértékben meg van győződve róla, hogy az áldozatnak tesz szívességet, hiszen megvédi őt a megszégyenüléstől, azzal, hogy a háta mögött beszél róla és nem a szemébe mondja.
Azt gondolom, hogy mindenkinek megvan a joga hozzá, hogy bárki másról véleményt formáljon, hiszen így döntjük el, hogy kivel akarunk barátok lenni és kitől tartjuk távol magunkat. De itt meg is húzom a vonalat, a többi már felesleges. Szükségtelen a véleményünket megosztani, teljesen értelmetlen csámcsogni rajta másokkal.
Nem vagyok álszent, a társadalmi normák rám is hatással vannak. Ha valaki hangot adott más valakiről alkotott véleményének, én is hozzászóltam. Ha olyasmit láttam, ami érdekes, vicces vagy csak egyszerűen jót lehet csámcsogni rajta, én is továbbadtam. Aztán egyszer csak tudatosult bennem: attól, hogy mindenki ezt csinálja, még nem biztos, hogy helyes. És akkor úgy döntöttem, én másképp fogom csinálni.
Megpróbálok nem ítélni a külsőségek alapján.
Nem engedem, hogy mások szavai befolyásoljanak, igyekszem saját véleményt formálni, legyen szó bárkiről is.
Ha olyasmit gondolok és mondanék, amit nem mondanék az illető szemébe, inkább hallgatok.
Ez utóbbi egész érdekes változást hozott az életembe, hiszen nap mint nap kaptam magam azon, hogy normális esetben épp kibeszéltem volna valakit a háta mögött. Meg is szégyelltem magam nemegyszer, hogy miket gondolok. Talán még ki is csúszott egy-két dolog a számon. De ahogy telnek a napok, egyre ritkábban történik ilyesmi, és sokkal jobban érzem magam a bőrömben, mint azelőtt.
Sikert és boldogságot: