Szomorú vagyok – mondtad már ezt? Az a gond, hogy amikor ilyet mondunk, meghatározzuk önmagunkat egy érzelem, nem pedig egy tény által. Ember vagyok – ez egy tény. Jobbkezes vagyok – ez is egy tény. De azt mondani, hogy szomorú vagyok, nem tény, hiszen az érzelem múlandó. A mentális egészségünk szempontjából rendkívül fontos, hogy a kettő között különbséget tegyünk!

Az érzelmek olyanok, mint a viharok: jönnek, tombolnak, aztán továbbállnak. Maguk után hagyják a felfordulást, de rendet tudunk rakni utánuk. Ha az érzelmeink által határozzuk meg magunkat, akkor olyan, mintha a vihar után nem raknánk rendet és úgy csinálnánk, mintha még mindig tombolna körülöttünk egy tornádó. 

Fontos, hogy az érzelmeinket felismerjük és elfogadjuk, viszont ne azonosítsuk magunkat általuk. Más szóval: ne mondjuk azt, hogy „dühös vagyok”, „csalódott vagyok”, „szomorú vagyok”, hanem inkább mondjuk azt, amit érzünk: „szomorúságot érzek”. Ez a fajta megkülönböztetés segít a negatív érzelmek feldolgozásában.

És még valami: ne tekintsünk bűnként a negatív érzelmekre. Az érzelmek lehetnek negatívak és pozitívak, mindeniknek fontos helye van az életünkben. A negatív érzelmek például segíthetnek feldolgozni a veszteségeket és újraértékelni a dolgokat az életünkben. Rendkívül fontos, hogy egyetlen érzelemben se ragadjuk le hosszabb ideig, mint az szükséges. Érezzük, aztán engedjük el.

Végül pedig, emlékezzünk arra, hogy mi nem az érzéseink vagyunk, hanem emberek vagyunk, akik érzéseket élnek át. Az érzések jelen vannak az életünkben, meghatározó szerepük van a mindennapjainkban, viszont nem azok határozzák meg a valóságunkat. Ha sikerül ezt megértenünk, jobban fogjuk tudni kezelni az érzelmeinket és a mentális egészségünk hálás lesz érte.