Pár évvel ezelőtt, még pályakezdő marketingesként, megkaptam életem első nagy projektjét. Egy új terméket kellett bevezetnem a piacra, és én tele voltam lelkesedéssel és ötletekkel. Hetekig dolgoztam a stratégián, a kreatív anyagokon, a média terveken. Úgy éreztem, valami igazán nagyot alkottam. Aztán jött az első megbeszélés a menedzsmenttel. Büszkén álltam fel prezentálni, de ahogy haladtam előre, egyre több kérdő, sőt kritikus tekintetet láttam. A végén az egyik vezetőm összefoglalta a véleményét: „Ez így nem lesz jó. Át kell dolgozni az egészet.”
Az első reakció: sokk és frusztráció
Lesújtva távoztam a megbeszélésről. Hogyan lehetnek ennyire vakok? Nem látják, milyen zseniális ez a koncepció? Napokig csak ezen rágódtam, magamban kritizálva a menedzsmentet, hogy nem értékelik a munkámat.
De ahogy teltek a napok, és a duzzogásom alábbhagyott, elkezdtem más szemmel nézni a helyzetre. Lehet, hogy nem is a tervemmel volt a baj, hanem azzal, ahogy prezentáltam? Eszembe jutottak a kérdések és kommentárok, amik elhangzottak. Rájöttem, hogy sok fontos részletet nem magyaráztam el elég világosan, vagy egyszerűen kihagytam, mert magától értetődőnek vettem.
Az önreflexió: mi volt a valódi probléma?
Rájöttem, hogy a kudarc oka nem a munkám minősége volt, hanem a kommunikációm hiányosságai. Annyira belemerültem az ötleteim brillírozásába, hogy elfelejtettem az alapokat: világosan elmagyarázni a koncepciót, megindokolni a döntéseimet, kiemelni az előnyöket.
Ahelyett, hogy a menedzsmentet hibáztattam volna, elkezdtem magamba nézni. Hogyan tudtam volna jobban kommunikálni? Mit kellett volna másképp csinálnom? Ez az önreflexió teljesen megváltoztatta a hozzáállásomat.
A megoldás: fókusz a kommunikáción
A következő megbeszélésre már egy teljesen más stratégiával mentem. Ahelyett, hogy csak a kreatív ötletekre koncentráltam volna, az előadásomban egyenlő hangsúlyt fektettem a koncepció tisztázására, az indoklásra és az eredmények bemutatására.
Több időt szántam a kérdésekre és a visszajelzésekre. Igyekeztem tényleg meghallani és megérteni a felvetéseket, nem csak védeni a saját álláspontomat. És láss csodát – a fogadtatás sokkal pozitívabb volt. Persze voltak még kritikák és javaslatok, de konstruktív párbeszéd alakult ki, nem pedig ellenállás.
Ez az élmény megtanított valamire, amit azóta is alkalmazok: a legtöbb konfliktus vagy kudarc mögött valójában kommunikációs problémák állnak. Lehet, hogy tényleg van valami gond a munkánkkal – de sokszor az igazi probléma az, hogy ezt nem sikerült megfelelően elmagyaráznunk, megvitatnunk, közösen megoldanunk.
Azóta, ha valami nem úgy sikerül, ahogy szeretném, először mindig magamba nézek. Tisztán kommunikáltam a célokat és elvárásokat? Figyeltem a másik fél szempontjaira? Hagytam teret a kérdéseknek és visszajelzéseknek?
És ami a legfontosabb: nem feltételezem, hogy a másik fél automatikusan érti és elfogadja, amit mondok. Tudom, hogy a kölcsönös megértéshez erőfeszítés kell – tőlem is és a partnertől is.
Tanulságok mindannyiunk számára
Azt hiszem, ez a lecke nem csak a munkahelyen, de az élet minden területén érvényes. Hányszor keletkezik konfliktus a párunkkal, mert nem mondjuk el tisztán, hogy mit is szeretnénk? Hányszor sértődünk meg egy barátra, mert félreértünk valamit? Hányszor hibáztatjuk a másikat, ahelyett, hogy a saját kommunikációnkat vizsgálnánk meg?
Persze nem állítom, hogy a tiszta kommunikáció minden problémát megold. De azt igen, hogy az esetek nagy részében előrébb visz, mint a feltételezések és a vádaskodás.
Sikert és boldogságot: