Néhány évvel ezelőtt egy kis irodában dolgoztam, ahol a pletyka mindennapos volt. Szinte minden ebédszünetben vagy kávé mellett valami téma volt – legyen az a kolléganő új ruhája, egy barát magánélete vagy egy ügyfél viselkedése. És én, hogy beilleszkedjek, hogy a csapat része legyek, beszálltam a beszélgetésekbe. Eleinte ártalmatlannak tűnt. Hiszen csak viccelődtünk, ugye? Nem gondoltuk komolyan. De ahogy teltek a hónapok, kezdtem észrevenni, hogy ez a légkör mérgező. Azon kaptam magam, hogy már én kezdeményezem a pletykákat, hogy élvezem, ha valami pikánsat tudok mondani másokról. És persze folyton azon aggódtam, vajon rólam mit mondanak a hátam mögött.
A leleplezés
Aztán egy nap minden megváltozott. Véletlenül meghallottam, ahogy két kollégám rólam pletykál a mosdóban. Kigúnyolták a munkámat, aztán még a magánéletemet is. Úgy éreztem magam, mint akit arcon vágtak. Hiszen ezek az emberek a barátaim voltak – vagy legalábbis annak hittem őket.
Először dühös voltam és meg akartam őket leckéztetni. De azután rádöbbentem valamire: én is pontosan ugyanezt csináltam. Hányszor beszéltem én is így másokról a hátuk mögött? Hányszor ítélkeztem felszínes dolgok alapján, hányszor terjesztettem én is megalapozatlan pletykákat? A saját viselkedésem tükrét láttam – és nem tetszett, amit láttam.
A változás
Elhatároztam, hogy változtatok. Nem akartam többé része lenni ennek a mérgező körforgásnak. Elkezdtem tudatosan figyelni arra, mit mondok másokról – különösen, ha nem voltak jelen. Ha valaki pletykálni kezdett, próbáltam másra terelni a szót vagy finoman jelezni, hogy ez nem helyes.
Eleinte furcsán néztek rám, sőt ki is közösítettek kicsit. De kitartottam. Rájöttem, hogy nem akarom olyan emberekkel körülvenni magam, akik a háttérben kibeszélnek. Inkább kevesebb, de igazi barátot akartam, akikkel őszinte és tiszteletteljes kapcsolatom lehet.
Lassan elkezdett átalakulni a környezetem. Azok, akiknek a pletykálás volt a fő szórakozásuk, eltávolodtak tőlem. De azok, akik értékelték az új hozzáállásomat, közelebb kerültek hozzám. És én is jobban éreztem magam a bőrömben, tudván, hogy nem ártok másoknak a szavaimmal.
Az új megközelítés
Azóta is tudatosan gyakorlom: ne ítélkezz felszínes dolgok alapján, formálj saját véleményt, és ne mondj olyat másokról, amit szemtől szemben nem mondanál! Nem mondom, hogy ez mindig könnyű. Néha elcsábulok, néha még mindig elkapom magam egy-egy pletykában. De minden alkalommal emlékeztetem magam, milyen érzés volt a másik oldalon lenni – és ez segít megállni.
Rájöttem, hogy a pletykálás valójában sokat elárul a pletykálkodóról. Arról árulkodik, hogy bizonytalan, hogy a mások leértékelésével próbálja felemelni magát, hogy nem tud értelmes témákról beszélni. És én nem akarok ilyen lenni.
Ehelyett igyekszem a jót látni az emberekben. Ha valami zavar, megpróbálom őszintén, szemtől szemben megbeszélni az érintettel. Ha pedig nem rám tartozik, nem ítélkezem. Tudom, hogy mindenkinek megvan a maga története, amit én kívülről nem láthatok.
„Nagy bölcsességre vall, ha az ember meg tudja tartani magának a véleményét olyan dolgokról, amikhez semmi köze.”
Igyekszem a saját életemre koncentrálni, a saját fejlődésemre, a saját kapcsolataimra. Mert rájöttem, hogy a mások életével való foglalkozás valójában egy figyelemelterelés a sajátomról. És én nem akarom a saját életem azzal tölteni, hogy mások felett ítélkezem vagy kibeszélem őket. Elég érdekessé akarom tenni a saját életemet, hogy ne kelljen másokéról pletykáljak.
Tudom, hogy ez egy folyamat. Tudom, hogy a társadalmi normák és szokások erősek, és néha magukkal rántanak. De hiszem, hogy minden egyes alkalommal, amikor ellenállok a pletyka csábításának, erősebbé válok. És talána példám másokat is elgondolkodtat majd.
Mert képzeld csak el, milyen lenne egy olyan világ, ahol az emberek nyíltan és őszintén kommunikálnak egymással! Ahol mindenkit a cselekedetei, és nem a róla terjesztett történetek alapján ítélnek meg. Ahol a különbségeket kíváncsisággal és elfogadással, nem ítélkezéssel és rosszindulattal közelítik meg.
Sikert és boldogságot: