Tudod, mi a közös benned és Michelangelo Dávidjában? Mind a ketten kicsit tökéletlenek vagytok. Csakhogy míg a Dávid ettől lett világhírű, te meg itt görnyedsz a tükör előtt, és azon agyalsz, mit kellene még magadon „javítani”. Na, üljünk le egy kávéra, és beszéljük át ezt nyugodtan.
Láttam már olyat, hogy valaki órákig festett egy képet. Tájkép volt, mert az mindig jól hangzik. A végén csak a hibákat látta: a bal oldali fa kicsit görbe, a folyó színe nem stimmel, és amúgy is, ki fest manapság tájképet? Megmutatta egy barátnak, aki rávágta: „Ez gyönyörű! Hogy csináltad ezt a fényt?” A festő csak pislogott. Milyen fényt? Ő csak összemázolt valamit.
Pont ezt csináljuk magunkkal. Nap mint nap.
Belülről nézve minden alkotásunk tele van „hibával”. Egy prezentáció, egy vacsora, vagy épp mi magunk. Látjuk a varrásokat, a ragasztás nyomait, tudjuk, hol csaltunk, hol nem sikerült. És ez rágja az agyunkat.
A csavar ott jön, hogy amit te hibának látsz, az sokszor az ujjlenyomatod. A görbe fa a képen? Ettől egyedi. A furcsa beszédstílusod, amit állandóan csiszolnál? Ettől emlékeznek rád. A sebhelyed, amit eltakarva hordasz? Az mesél.
Egyszer egy barátom odavetette: „Az emberek nem a tökéleteseket szeretik. A valódiakat.” És fájdalmasan igaza volt. Gondolj bele: kihez húzol inkább? A steril, hibátlan kirakathoz, vagy ahhoz, aki néha bakizik, nevet magán, és nem játssza meg magát?
A japánok ezt wabi-sabinak hívják. Azt mondják, a szépség a tökéletlenségben lakik. Hagyják a kerámián az apró repedést, mert attól él. Mi meg Európában gyakran úgy simítgatjuk magunkat, mintha egy végtelen Instagram-filter alatt élnénk.
És itt a legviccesebb rész: gyakran pont azokat a dolgaidat szeretik mások, amiket te legszívesebben eltüntetnél. A hangos nevetésedet. A túlzott lelkesedésedet. A túlgondolást, ami miatt alapos és megbízható vagy. Te hibának hívod, más karakternek.
Nem azt mondom, hogy ne fejlődj. Tanulj, változz, ha kell. Csak ne akarj tökéletes lenni. A tökéletesség unalmas. Steril. Olyan, mint egy vitrinbe zárt tárgy: szép, de nem élsz vele.
Inkább légy olyan, mint egy jól használt bőrfotel. Kicsit kopott, karcos itt-ott, de kényelmes. Otthonos. Igazi.
Amikor legközelebb a tükörbe nézel, és csak a hibákat látod, jusson eszedbe: te vagy a saját műalkotásod. És minden jó műalkotás attól értékes, hogy van története. Hogy egyedi. Hogy valódi.
Ha még mindig kételkedsz, kérdezd meg a barátaidat, mit szeretnek benned. Jó eséllyel pont azt mondják majd, amit te hibának gondolsz. Kívülről egészen más a kép. Kívülről látszik, hogy nem tökéletlen vagy – hanem teljes. Pont így, a görbe fáiddal együtt.
GYAKRAN ISMÉTELT KÉRDÉSEK
Hogyan fogadjam el magam, ha tényleg vannak rossz tulajdonságaim?
Különbséget kell tenni a valódi problémák (amik másoknak ártanak) és az ártalmatlan furcsaságaid között. Az előbbin dolgozz, az utóbbit öleld át.
Mit tegyek, ha mások kritizálják azt, amit én magamon szeretek?
Nem mindenki közönsége vagy te. Aki nem értékeli az egyediségedet, az valószínűleg nem is a te embered.
Nem lesz ebből önelégültség, ha elfogadom a hibáimat?
Az elfogadás nem a fejlődés feladása. Csak annyit jelent, hogy nem utálod magad közben.
Honnan tudom, min kell változtatnom, és mit kell elfogadnom?
Ha árt másoknak vagy akadályoz – dolgozz rajta. Ha csak „nem szokványos” – hagyd meg.
Mi van, ha tényleg csak a hibákat látom magamon?
Kérj visszajelzést, írd össze a sikereidet, és néha nézz magadra kívülről. Segít.
Sikert és boldogságot: