Ha azt állítanám, hogy gyerekként sosem hittem magam sebezhetetlennek, nem mondanék igazat. Volt egy időszak, amikor a holnap olyan távoli volt, mint egy rosszul hangolt rádióadás. Nem félelmetes, nem sürgető. Csak volt. Aztán telnek az évek, és a valóság időről időre finoman – néha kevésbé finoman – megkocogtatja a vállad: az idő nem végtelen.
Nemrég erről beszélgettünk egy barátommal. Azt mondta, ahogy öregszik, egyre kevesebb energiát pazarol arra, ami nem számít. „Ha csak egy napom lenne hátra, a családommal és a barátaimmal lennék. Minden mást elengednék.” Furcsa módon egy határidő tisztázza a képet. Csakhogy a legtöbbünk nem ismeri a sajátját. Lehet, hogy még évtizedek állnak előttünk. Az is lehet, hogy nem.
Ijesztő? Lehetne az. De nézhetjük másként is. Nem kell megvárni egy pofont az élettől ahhoz, hogy változtassunk. Eszembe jut Steve Jobs gondolata: „Ha ez lenne életem utolsó napja, azzal tölteném-e, amivel ma tölteni fogom?” Ha erre túl sokszor a válasz az, hogy nem, akkor nem az idő a hibás.
Az igazán különös az, hogy mind tudjuk: egyszer vége lesz. Mégis úgy élünk, mintha bérletünk lenne az örökkévalóságra. Elhalasztjuk az utazást, amit mindig is szerettünk volna. Nem mondjuk ki, amit érzünk. Az egészségesebb életmód pedig – naná – majd hétfőtől. Mindig van egy kényelmes „holnap”. De mi van, ha az kimarad?
Nem arról beszélek, hogy felelőtlenül elégesd a jövődet. Az élet egyik legszebb ellentmondása, hogy egyszerre kell hosszú távra gondolkodni és mégis jelen lenni. Mint vezetés közben: figyelsz az útra magad előtt, de közben a távolba is nézel. Ha csak az orrodig látsz, falnak mész. Ha csak a horizontot bámulod, belerongyolsz az első kátyúba.
A gond inkább a „majd ha” gondolkodás. Majd ha több időm lesz. Majd ha több pénzem. Majd ha nyugodtabb lesz az élet. Csakhogy ez a pillanat néha sosem érkezik meg. Vagy mire igen, már nem ugyanazzal a lelkesedéssel fogadod.
Láttam már olyat, hogy valaki éveken át minden élményt félretolt egy nagy cél miatt. Spórolt, lemondott, kibírt. Aztán amikor végre elérte, amit akart, rájött: közben megváltozott. A tárgy megmaradt tárgynak, az elmulasztott pillanatok viszont nem jöttek vissza.
Szóval mi a megoldás? Nem varázslat. Kezdd el most. Tényleg most. Hívd fel azt az embert, aki régóta eszedbe jut, de mindig halogatod. Mondd ki, amit érzel – nem ünnepnapokon, nem különleges alkalmakon, hanem egy átlagos kedden. Engedd meg magadnak az apró örömöket. Kell ennél különlegesebb alkalom, mint az, hogy itt vagy?
Az élet kicsit olyan, mint egy bonbonos doboz – kiszámíthatatlan, és egyszer elfogy. És amikor elfogy, nem az fog hiányozni, amit megízleltél, hanem az, amit bent hagytál.
Gyakran ismételt kérdések
Hogyan lehet egyszerre a mának élni és mégis tervezni?
Úgy, hogy nem a jövőbe száműzöd a boldogságot. A tervek fontosak, de hagyj bennük helyet az örömnek is – akár egy spontán programnak, akár egy szabad délutánnak.
Mi van, ha a halál gondolata szorongást okoz?
Sokan érzik így. Nem az segít, ha eltolod magadtól a gondolatot, hanem ha elfogadod: az idő véges. Ettől nem kevesebb lesz, hanem értékesebb.
Hogyan fejezzem ki az érzéseimet, ha eddig nem voltam ebben jó?
Egyszerűen. Nem kell nagy beszéd. Egy őszinte mondat gyakran többet ér, mint egy tökéletesen megfogalmazott vallomás.
Mi van, ha nincs pénzem nagy álmokra?
Az élet élvezete nem luxuscikk. Egy séta, egy beszélgetés, egy új hobbi sokszor többet ad, mint egy drága élmény.
Hogyan lépjek ki a halogatásból?
Ne az egész életedet akard megjavítani. Válassz egy apró dolgot, amit ma meg tudsz tenni – és tedd meg.
Sikert és boldogságot: