Boldogság

Kaptad már azon magad, hogy egy régi ismerősöd Instáját görgetve egyre kisebbnek érzed magad? „Bezzeg neki már háza van… bezzeg ő már vezető… bezzeg ő bejárta a fél világot…” – közben meg te a kanapén ülsz, kezeden a bögre, és azon gondolkodsz, vajon mikor maradtál le az életről. Pedig a válasz egyszerű: nem maradtál le semmiről, csak rossz tükörbe nézel.

Volt már olyan érzésed, hogy eltörpülsz az univerzum mérete mellett? Hogy csak egy porszem vagy a végtelenben? Én is átéltem ezt. Utoljára, amikor megnéztem ezt a videót: https://youtu.be/GoW8Tf7hTGA?t=41 Az első gondolataim ilyenkor mindig ugyanazok: „mi értelme ennek az egésznek? Olyan kicsi vagyok, hogy semmit sem számítok!”

Egy rossz kapcsolatban lenni olyan, mint gördeszkával felmenni az emeletre: lehet próbálkozni, de vért izzadsz közben, és a végén úgyis leesel. Sokáig én is azt hittem, hogy a kapcsolat arról szól, ki bírja tovább egyedül cipelni a másikat. Aztán rájöttem, hogy hol a baj.

Észrevetted már, hogy a születésnapok, karácsonyok és szilveszterek úgy követik egymást, mintha valaki a távirányítón a gyors előretekerést nyomkodná? Egyik pillanatban még július van, a másikban már a szilveszteri pezsgő pukkan. Néha tényleg úgy tűnik, mintha az évek szélsebesen száguldanának el mellettünk. A helyzet az, hogy az időérzékelésünk nem olyan pontos, mint egy svájci óra. Nem a valóság pereg gyorsabban, hanem az agyunk érzékeli így. Ezért fordulhat elő, hogy a fogorvosnál tíz perc egy örökkévalóságnak tűnik, miközben egy vidámparki délután úgy repül el, mintha csak egy kávészünet lett volna.

Volt már olyan érzésed, hogy minden rendben van, mégis valami hiányzik? Mint amikor egy leves finom, de érzed, hogy valami nem stimmel, és csak később jössz rá: hiányzott belőle egy kis só. Ugyanez történik velünk is, amikor azt érezzük: vágyunk valamire, ami még nincs meg, és emiatt nem vagyunk teljesen elégedettek az életünkkel. És most jöhetne a sablonos önfejlesztős szöveg, hogy „légy hálás, hiszen már most is csodás életed van!” – de álljunk meg. Lehet, hogy igaz, de ha őszinték vagyunk, akkor a helyzet az, hogy nem vagy elégedett. És ez teljesen rendben van. A kérdés csak az: mit kezdesz vele?

Ültél már úgy a kanapén, hogy századszor is ugyanazt a gondolatot forgattad: maradni vagy menni? Mint egy mozifilm, amire beültél, már az első tíz percben láttad, hogy ez sz*r lesz, mégis ott ülsz és várod, hátha mégis lesz valami jó kis fordulat, hátha mégis izgalmas lesz. S ha már megvetted a jegyed, végignézed. Aztán a kijössz a végén és azt mondod: ez tényleg sz*r volt, jobb lett volna kijönni, amikor először gondoltál rá.

Van valami furcsa és szívszorító abban, amikor egy pár tegnap még egymás karjaiban aludt el, ma pedig a kanapén, külön-külön. A szobában nincs vihar, csak csend – de az a csend nehezebb, mint bármilyen kiabálás. És mindketten tudják: egyetlen „sajnálom” elég lenne. Csak hát az ego mindig harsányabb, mint a szív.

Emlékszel arra, amikor gyerekként azt hitted, hogy ha betakarózol, láthatatlan leszel? Felnőttként valami hasonlót csinálunk, csak fordítva: azt hisszük, mindenki minket figyel, miközben pizsamában ülünk a kanapén, három napja nem mosott hajjal. A valóság viszont az, hogy az emberek 99%-át sokkal kevésbé érdekled, mint gondolnád. És ez nem tragédia, hanem felszabadító felismerés.