Motiváció

Nézd, mindannyian ismerjük azt a figurát, aki állandóan arról beszél, hogy majd ő meghódítja a világot. Holnap elkezdi a diétát, jövő héten beindítja a vállalkozást, jövőre pedig már a Bahamákon szürcsöli a koktélt. Aztán találkozol vele három év múlva, és még mindig ugyanott tart. Ugyanazt csinálja. Csak közben már új tervei vannak.

Állsz a saját történeted közepén, és teljes lendülettel mutogatsz minden irányba: a főnökre, az exedre, a szülőkre, a gazdaságra, a szomszéd kutyájára. Bárkire. Csak soha nem magadra. Mindig más a hibás, más a felelős, más, más, más…

Reggel van. A fürdőszobában félhomály, a kávé még csak terv, te pedig a tükör előtt állsz, kissé kócos hajjal és azzal a jellegzetes „ma még bármi lehet” arckifejezéssel. Fogkefe a szájban, fejben már pörög a nap. És ilyenkor jó lenne, ha a tükör nem csak visszanézne rád, hanem néha vissza is szólna. Nem hosszú monológokkal. Csak pár mondattal. Olyanokkal, amiket érdemes lenne tényleg felírni a tükörre – mondjuk egy filccel, amit aztán három hétig nem sikerül teljesen lemosni.

Van valami furcsán kielégítő abban, amikor az ember egy zacskó chips alján még az utolsó morzsát is kikaparja. Jó érzés pár másodpercig – aztán marad a só és az üresség. A hírfogyasztás sokszor pont ilyen.

Reggel a piros lámpánál állsz. Valaki rád dudál hátulról. A gyomrod összerándul, a pulzusod megugrik, és mire zöld lesz a lámpa, már félig kész forgatókönyv van a fejedben arról, hogy mennyire idióta az illető. Ismerős?

Boldog vagy? De tényleg. Az a fajta boldogság, amikor nem csak kiposztolod, hogy „minden szuper”, hanem este, amikor lehunyod a szemed, nem érzed azt a furcsa, megmagyarázhatatlan feszülést a mellkasodban.

Reggel 6:47. Nem azért nézel az órára, mert csörög, hanem mert kipihenten kinyílt a szemed. Kint fény van. Nem rohansz. A kávé nem „üzemanyag”, hanem íz. És a legnagyobb dilemmád tényleg az: ma a kertben reggelizz, vagy elugorj a vízpartra?

Öt perc a boltig. Ennyi az egész. Cipő fel, kulcs a zsebben, ajtó csukódik. A puszi ilyenkor sokszor formalitásnak tűnik, afféle automatikus mozdulatnak, mint amikor lekapcsolod a villanyt. Aztán jön egy mondat: „Mi van, ha ez az utolsó alkalom, hogy látlak?”