Motiváció

Az amatőr sokszor ott rontja el, hogy mindenre választ akar adni. Mindenre igent, mindenre megoldást, mindenre reakciót. Olyan, mint a kezdő zongorista, aki a teljes billentyűzetet végigtapossa, hátha egyszer csak megszületik a „Für Elise 2.0”. A mester viszont tudja, hogy a zene nem attól lesz zene, hogy több hangot teszel bele. Hanem attól, hogy van benne szünet. A haladás nagyon gyakran nem „még egy dolog” hozzáadása. Hanem egy dolog elhagyása.

Van az a pillanat, amikor már a harmadik kávé is csak díszlet. A tested pörög, az agyad meg közben egy külön műsorsávon futtatja a „mi lesz, ha…?” című sorozat összes évadát. És persze mindegyik rész jó kis horoggal ér véget. A legtöbben ilyenkor még több gondolkodást rendelnek a gondolkodás mellé. Elemzés, önboncolás, „na jó, de mi lenne az ideális lépés?”. Spoiler: a szorongás imádja az ideális lépést. Mert az ideális lépés általában nem történik meg. (És ha nem történik meg, a szorongásnak marad munkája. Nyert ügy! … Neki.)

Van egy szabály, amitől azóta is kicsit vakarom a fejem, mert bosszantóan igaz: olyan dolgokba vágj bele, amik elég nehezek ahhoz, hogy az elején garantáltan égesd magad, de elég fontosak ahhoz, hogy később ne bánd meg. Na most, ha ezt komolyan vesszük, akkor az álmaink jelentős része nem „motivációhiányon” bukik el, hanem azon az egyetlen, nagyon emberi mondaton, amit magunknak suttogunk: „Oké, de mi van, ha béna leszek?” Spoiler: béna leszel. És ez nem hiba a rendszerben, hanem ez maga a rendszer.

Megnyitod a laptopot, hogy jelentkezz arra az állásra / elküldd az ajánlatot / felhívd azt az embert / beiratkozz a tanfolyamra… és egyszer csak azon kapod magad, hogy fél órája a „mi van, ha” különböző változatait gyártod. Külön vicces, hogy közben mennyire profin tudunk remélni más dolgoknál. Egy filmelőzetesnél nem ülsz le Excel-táblázatot készíteni a „mi van, ha csalódás” kockázatáról. Veszel jegyet, beülsz, ropog a popcorn, és maximum annyit mondasz: „Na, nézzük.” Az életednél viszont hirtelen mindenkiben felébred a belső biztosítási szakértő.

Tudod, mi a különbség egy ötéves és egy harmincéves duzzogása között? Az egyikhez elég egy plüss meg egy sarok, a másikhoz meg egy naptár, két határidő, egy számla és egy ember, aki visszaírta, hogy „ok”. És igen: a harmincévesnek valahogy mindig maximum tíz perce marad rá, hogy megsértődjön, aztán muszáj menni tovább. Nem azért, mert felnőttként „nem illik” rosszul lenni. Hanem mert drága mulatság.

Évekig azt hittem, a mentális erő azt jelenti, hogy kitűzök egy célt, és ha kell, foggal-körömmel, csikorgó fogsorral, „majd én megmutatom” üzemmódban átnyomom magam rajta. Buldózer mentalitás. Csakhogy az élet nem autópálya, hanem szerpentin. Néha köd is van. Néha meg egy kecske ül az úton, és úgy néz rád, mintha te lennél rossz helyen. A valódi mentális erősség nem az, hogy egyetlen úton tudsz menni. Hanem az, hogy több útvonalon is képes vagy haladni.

Van az a reggel, amikor a mosogatógép néma sztrájkba lép, a Waze „csak egy kis torlódást” ígér (hazudik), és mire megérkezel, a kávéd úgy dönt, hogy feldíszíti a vadiúj fehér inged. Ilyenkor az emberben felbukkan az ősi, mélyről jövő kérdés:

Van az a pillanat, amikor egy hosszú munkanap után hazafelé zötyögsz, és hirtelen rájössz: tulajdonképpen már kívülről fújod a saját életed menetrendjét. Melyik busz jön, melyik meetingnél fog valaki „visszacsatolni”, mikor fogy el újra a kávé. És egyszer csak beléd hasít a felismerés: ha az élet tényleg egy regény, akkor valaki elfelejtette megírni a kalandos részeket.