Önbizalom

Valahol most is van valaki, aki mintha turbó fokozatba kapcsolt volna. A cége pörög, az előléptetéseket dobálják utána, az edzőteremben pedig úgy fejlődik, mintha titokban szuperkatonai programban venne részt. Te meg ülsz a konyhaasztalnál, kávéval a kezedben, és azon gondolkodsz: „Én mit csinálok rosszul?”

Tudod, mi a közös benned és Michelangelo Dávidjában? Mind a ketten kicsit tökéletlenek vagytok. Csakhogy míg a Dávid ettől lett világhírű, te meg itt görnyedsz a tükör előtt, és azon agyalsz, mit kellene még magadon „javítani”. Na, üljünk le egy kávéra, és beszéljük át ezt nyugodtan.

Volt már olyan napod, amikor este hazaértél, ledobtad a táskád, és arra gondoltál: „Hullafáradt vagyok, mégsem vagyok semmivel sem előrébb, mint tegnap!” Nem fáradtság volt. Inkább az a furcsa, üres érzés, hogy ment a pörgés, mégsem mozdult semmi. Itt szokott becsúszni a nagy félreértés. Hogy ha még többet dolgozol, akkor majd valami történik. Előléptetés, elismerés, pénz, nyugalom. Bármi. Csakhogy a valóság sokszor az, hogy csak egyre mélyebb árkot ásol – rossz helyen.

Megveszed azt a dolgot, amire hónapokig gyűjtöttél, kibontod, megszagolod, kipróbálod… és két hét múlva már az újabb verziót dobja fel az algoritmus. Vagy végre előléptetnek, megveregetik a vállad, este még pezsgőt bontasz – másnap reggel meg azon kattogsz, hogy a kolléga vajon miért keres többet. Mintha lenne bennünk egy láthatatlan motor, ami soha nem áll le, és halkan, de kitartóan suttogja: „Ez még nem az. Kell még.”

Nincs veszekedés. Nincs ajtócsapkodás, nincs dráma. Csak fáradt egymás mellett élés. Udvarias mondatok, megszokott rutin, közös bevásárlólista. Kívülről ez stabilnak tűnik. Belülről viszont olyan, mintha folyamatosan visszatartanád a levegőt. Nem fuldokolsz, csak… nem kapsz igazán levegőt.

Gondoltad már ezt: „Na jó, holnaptól rend lesz…”? Aztán másnap reggel ugyanott állsz, ugyanazzal a bögrével, és az edzős cuccod megint egy dekoratív kupacban pihen a széken. Ismerős? A visszatérő hibák nem azért bosszantóak, mert „jaj, hát megint elrontottam”, hanem mert közben valahol mélyen mindig elhisszük: most tényleg más lesz. És ez a rész a legviccesebb… meg a legkegyetlenebb.

December 31. A nap, amikor a naptár hirtelen főnöknek képzeli magát, és mindenhol azt suttogja: „Na? Na?? Most már tényleg összeszeded magad?”Közben te valószínűleg ugyanazt csinálod, mint máskor: próbálsz élni, néha ügyesen, néha összevissza. És igen, holnap is te ébredsz a párnádon. Legfeljebb kicsit szikárabb arccal, mert a pezsgőnek is van beleszólása.

Van az a pillanat, amikor már a „Hogy vagy?” kérdésre is automatikusan rávágod, hogy „megvagyok”, és közben érzed, hogy ez inkább állapotjelentés, mint válasz. Nem tragédia. Csak jelzés: valahol túl sok felesleges cuccot cipelsz. A jó hír: nem kell új énedet kitalálni. Elég pár dolgot nem csinálni tovább. Négyet mondok, amik meglepően sok boldogságot tudnak visszahozni – már attól, hogy elkezded letenni őket.