Önbizalom

Tudod, mi a közös a jó borban és az igazán menő emberekben? Hogy az évek múlásával csak jobbak lesznek. Míg a többség azt hiszi, hogy az öregedés egyenlő a megkövesedéssel, te pont az ellenkező irányba tartasz. Na, beszéljük ki, hogyan lehetsz mentálisan rugalmasabb hatvanévesen, mint húszévesen voltál!

Tudod, mi a közös abban, amikor januárban befizetünk az edzőterembe, aztán februárra már csak a bankkártyánk jár oda? Vagy amikor megfogadjuk, hogy holnaptól egészségesen eszünk, de egy hét múlva már megint a pizzafutárt hívogatjuk? Az, hogy azt hisszük, egyetlen nagy nekibuzdulással meg lehet változtatni az életünket. Spoiler alert: nem lehet.

Tudod, mi a legfurcsább az egészben? Hogy évekig azt hittem, a pletykálás teljesen normális. Sőt, néha még úgy is éreztem, hogy valami jót teszek vele – hiszen csak „aggódom” másokért, vagy épp „megosztom a véleményem”. De aztán rájöttem, hogy ez kb. olyan, mintha azt mondanám, hogy a csokitortát csak azért eszem, mert aggódom, hogy megromlik a hűtőben.

Valaki aprópénzt talál a kasszánál, egy pillanatig hezitál, aztán visszaadja. Senki nem tapsol. Nincs róla poszt. Mégis, valami helyére kerül a világban. És pont itt csúszunk el. Szeretjük azt hinni, hogy csak a „nagy dobások” számítanak. A díjak, a követők, a címlapok. Közben meg Nick Cave egészen más irányba mutat: arra, hogy a mindennapi döntéseink brutálisan alulértékelt erőt képviselnek. Nem költői túlzás. Inkább kényelmetlen igazság.

Van egy srác, akit biztos te is ismersz. Nem a legélesebb kés a fiókban, viszont olyan lendülettel vág bele dolgokba, mintha minimum háromszor végiggondolta volna. És furcsa módon… halad. Közben te ott állsz egy kifogástalanul átgondolt tervvel, és még mindig a rajtnál toporogsz. Ez idegesítő. De nem azért, amiért elsőre gondolnád.

Reggel még alig látod a bögréd alját, de már pörög a fejed. Egy félkész bevásárlólista, egy kínos tegnapi mondat, egy „mi lesz, ha…” spirál. És mire az első korty leér, a napod hangulata nagyjából el is dőlt. Nem a kávé miatt. Hanem amiatt, ami közben a fejedben zajlik.

Reggel 8:12. A kávé még félig meleg, a villamos késik, és valaki már harmadszor sóhajt látványosan a hátad mögött. Ismerős jelenet? Az ilyen apró pillanatokban dől el, milyen napod lesz. Nem a villamos miatt. Hanem amiatt, amit te kezdesz a helyzettel.

Állsz a saját történeted közepén, és teljes lendülettel mutogatsz minden irányba: a főnökre, az exedre, a szülőkre, a gazdaságra, a szomszéd kutyájára. Bárkire. Csak soha nem magadra. Mindig más a hibás, más a felelős, más, más, más…