Önbizalom

Fekszel az ágyban, csak „egy percre” megnyitod az Instagramot, és tíz perc múlva már úgy érzed, valamit nagyon elrontottál az életben. Mások napfelkeltében jógáznak. Mosolyogva kortyolják a matcha lattét. A lakásuk olyan, mintha egy lakberendezési magazinból lépett volna ki. Közben te ott ülsz a kanapén egy kissé megégett pirítóssal, és azon gondolkodsz: mikor lett mindenki más élete ilyen tökéletes? A rövid válasz: nem lett. Csak nagyon jól meg van rendezve.

Reggel a piros lámpánál állsz. Valaki rád dudál hátulról. A gyomrod összerándul, a pulzusod megugrik, és mire zöld lesz a lámpa, már félig kész forgatókönyv van a fejedben arról, hogy mennyire idióta az illető. Ismerős?

Boldog vagy? De tényleg. Az a fajta boldogság, amikor nem csak kiposztolod, hogy „minden szuper”, hanem este, amikor lehunyod a szemed, nem érzed azt a furcsa, megmagyarázhatatlan feszülést a mellkasodban.

Ma reggel egy férfi kiszállt az autójából a piros lámpánál, és úgy csapta be az ajtót, mintha minimum az egész világ összeesküdött volna ellene. A dudálás öt másodpercig tartott. A düh – valószínűleg órákig.

Van az az ismerős, aki tíz éve ugyanazzal a lendülettel meséli, hogy „miatta ment tönkre minden”. A főnök, az ex, a szülők, a gazdaság, a balszerencse. És van a másik fajta ember, aki kapott egy jókora pofont az élettől, feltápászkodott, és ma már abból él, amit akkor tanult. Nem a szerencséjük más. A hozzáállásuk. Az egyik a múltban parkol. A másik beindítja a motort.

Tudod, mi a közös a légballonban és a boldogságodban? Mindkettő csak akkor emelkedik, ha elengedjük a plusz súlyt. A gépnek le kell dobni a felesleges terhet. Te meg… gyakran inkább felveszed.

Van az a pillanat, amikor kiderül az igazság. A telefon képernyője még világít, a gyomrod összerándul, és egy furcsa, hideg gondolat csúszik be a fejedbe: „Ezt is én rontottam el.” Pedig nem. Mégis, szinte reflexből magadat kezded boncolgatni. Túl naiv voltál. Túl jóhiszemű. Túl sokat adtál. És ha jobban figyelsz, ha okosabb vagy, ha kevésbé bízol… akkor talán nem fájna ennyire. Ismerős?

Nézz csak körül egy átlagos kávézóban vagy a buszon: mindenki a telefonját bámulja, mintha az élet értelme a következő Instagram-sztoriban rejlene. Reagálunk, válaszolunk, görgetünk – és közben elfelejtünk élni. Olyan ez, mint egy végtelen buszjárat: ülünk hátul, zötykölődünk, és valaki más dönt a kanyarokról.