Önbizalom

December 31. A nap, amikor a naptár hirtelen főnöknek képzeli magát, és mindenhol azt suttogja: „Na? Na?? Most már tényleg összeszeded magad?”Közben te valószínűleg ugyanazt csinálod, mint máskor: próbálsz élni, néha ügyesen, néha összevissza. És igen, holnap is te ébredsz a párnádon. Legfeljebb kicsit szikárabb arccal, mert a pezsgőnek is van beleszólása.

Van az a pillanat, amikor már a „Hogy vagy?” kérdésre is automatikusan rávágod, hogy „megvagyok”, és közben érzed, hogy ez inkább állapotjelentés, mint válasz. Nem tragédia. Csak jelzés: valahol túl sok felesleges cuccot cipelsz. A jó hír: nem kell új énedet kitalálni. Elég pár dolgot nem csinálni tovább. Négyet mondok, amik meglepően sok boldogságot tudnak visszahozni – már attól, hogy elkezded letenni őket.

Van az a pillanat, amikor már a harmadik kávé is csak díszlet. A tested pörög, az agyad meg közben egy külön műsorsávon futtatja a „mi lesz, ha…?” című sorozat összes évadát. És persze mindegyik rész jó kis horoggal ér véget. A legtöbben ilyenkor még több gondolkodást rendelnek a gondolkodás mellé. Elemzés, önboncolás, „na jó, de mi lenne az ideális lépés?”. Spoiler: a szorongás imádja az ideális lépést. Mert az ideális lépés általában nem történik meg. (És ha nem történik meg, a szorongásnak marad munkája. Nyert ügy! … Neki.)

Van egy szabály, amitől azóta is kicsit vakarom a fejem, mert bosszantóan igaz: olyan dolgokba vágj bele, amik elég nehezek ahhoz, hogy az elején garantáltan égesd magad, de elég fontosak ahhoz, hogy később ne bánd meg. Na most, ha ezt komolyan vesszük, akkor az álmaink jelentős része nem „motivációhiányon” bukik el, hanem azon az egyetlen, nagyon emberi mondaton, amit magunknak suttogunk: „Oké, de mi van, ha béna leszek?” Spoiler: béna leszel. És ez nem hiba a rendszerben, hanem ez maga a rendszer.

Megnyitod a laptopot, hogy jelentkezz arra az állásra / elküldd az ajánlatot / felhívd azt az embert / beiratkozz a tanfolyamra… és egyszer csak azon kapod magad, hogy fél órája a „mi van, ha” különböző változatait gyártod. Külön vicces, hogy közben mennyire profin tudunk remélni más dolgoknál. Egy filmelőzetesnél nem ülsz le Excel-táblázatot készíteni a „mi van, ha csalódás” kockázatáról. Veszel jegyet, beülsz, ropog a popcorn, és maximum annyit mondasz: „Na, nézzük.” Az életednél viszont hirtelen mindenkiben felébred a belső biztosítási szakértő.

Tudod, mi a különbség egy ötéves és egy harmincéves duzzogása között? Az egyikhez elég egy plüss meg egy sarok, a másikhoz meg egy naptár, két határidő, egy számla és egy ember, aki visszaírta, hogy „ok”. És igen: a harmincévesnek valahogy mindig maximum tíz perce marad rá, hogy megsértődjön, aztán muszáj menni tovább. Nem azért, mert felnőttként „nem illik” rosszul lenni. Hanem mert drága mulatság.

Évekig azt hittem, a mentális erő azt jelenti, hogy kitűzök egy célt, és ha kell, foggal-körömmel, csikorgó fogsorral, „majd én megmutatom” üzemmódban átnyomom magam rajta. Buldózer mentalitás. Csakhogy az élet nem autópálya, hanem szerpentin. Néha köd is van. Néha meg egy kecske ül az úton, és úgy néz rád, mintha te lennél rossz helyen. A valódi mentális erősség nem az, hogy egyetlen úton tudsz menni. Hanem az, hogy több útvonalon is képes vagy haladni.

Ott ülsz a monitorod előtt, bámulod az üres dokumentumot, és semmi. A fejed olyan üres, mint egy vasárnap délutáni bevásárlóközpont parkolója. Ismerős? Ha kreatív munkát végzel, biztos voltál már ilyen cipőben. Viszont néha elég négy kérdés, ami úgy piszkálja meg a gondolatokat, mint egy kis drót a makacs dugulást. Tudom, nem túl szép kép… de működik.