Van valami különös abban, ahogy az élet működik. Akár zongorázni tanulsz, akár egy kapcsolatot próbálsz életben tartani, akár azt szeretnéd, hogy végre ne háromnapos fellángolás legyen az „új életed” – mindig ugyanoda lyukadsz ki: az ismétléshez. Igen, ahhoz a bizonyos unalmas, szürke, kicsit monoton dologhoz, ami valójában a legnagyobb varázslatot rejti magában.
A párkapcsolatok és a közlekedés között több a hasonlóság, mint hinnéd. Mindkettőben mindenki meg van győződve arról, hogy ő csinálja jól, a másik meg teljesen inkompetens. Csakhogy míg az utakon ez legfeljebb egy dudálással végződik, otthon könnyen hidegháború lehet belőle. Ideje tehát szembenézni ezzel a veszekedés-mítosszal, mert kezd kínossá válni, hogy sokan még mindig a hangos vitát tekintik a „mély szerelem” bizonyítékának.
Egy rossz kapcsolatban lenni olyan, mint gördeszkával felmenni az emeletre: lehet próbálkozni, de vért izzadsz közben, és a végén úgyis leesel. Sokáig én is azt hittem, hogy a kapcsolat arról szól, ki bírja tovább egyedül cipelni a másikat. Aztán rájöttem, hogy hol a baj.
Ültél már úgy a kanapén, hogy századszor is ugyanazt a gondolatot forgattad: maradni vagy menni? Mint egy mozifilm, amire beültél, már az első tíz percben láttad, hogy ez sz*r lesz, mégis ott ülsz és várod, hátha mégis lesz valami jó kis fordulat, hátha mégis izgalmas lesz. S ha már megvetted a jegyed, végignézed. Aztán a kijössz a végén és azt mondod: ez tényleg sz*r volt, jobb lett volna kijönni, amikor először gondoltál rá.
Van valami furcsa és szívszorító abban, amikor egy pár tegnap még egymás karjaiban aludt el, ma pedig a kanapén, külön-külön. A szobában nincs vihar, csak csend – de az a csend nehezebb, mint bármilyen kiabálás. És mindketten tudják: egyetlen „sajnálom” elég lenne. Csak hát az ego mindig harsányabb, mint a szív.
Képzeld el, hogy nagy prezentáció előtt állsz, vagy épp egy kellemetlen beszélgetésre készülsz. Izzad a tenyered, remeg a térded, és úgy érzed, mintha tonnás súly nehezedne a válladra. De mi van, ha azt mondom, hogy a leggyorsabb stresszoldó nem egy tablettában, hanem egy egyszerű ölelésben rejlik?
Bezárjuk az ajtót, letesszük a telefont, és végre csend van. Ismerős? Nincs kolléga, aki kérdez, nincs partner, akinek meg kell felelni, nincs közönség, aki tapsolna vagy fújolna. Csak te maradsz – a saját gondolataiddal. És itt jön a nagy kérdés: tetszik neked az a valaki, aki ebben a magányban előlép?
Van az a pont, amikor már mindened tele van. De mit csinálsz? Mosolyogsz, bólogatsz, és újra igent mondasz. Miért? Mert azt hiszed, ha nemet mondasz, akkor „önző” vagy. Pedig valójában ilyenkor nem másokat védesz – hanem magad árulod el. Itt az ideje leszámolni azzal a hamis bélyeggel, amit az önzőség szóval próbálnak ránk sütni.